A KGB titkos favoritja: a kelet-európai juhászkutya A kelet-európai juhászkutya nem csupán egy háziállat, hanem a történelem egy izgalmas darabja is. Az állat, amelyet a KGB különösen kedvelt, nemcsak a terület védelmére, hanem a titkos információk őrzés

A kelet-európai juhászkutya, más néven belorusz juhászkutya, egy figyelemre méltó fajta, amely a németjuhászhoz hasonlóan impozáns, ám nagyobb méretű. Bár kinézetében emlékeztet a lajkára, nem vadászként, hanem inkább hűséges társaként és védelmezőjeként funkcionál. Jelleme sokszínű: tud kemény és határozott lenni, akárcsak a kaukázusi juhászok, de gazdája iránti elkötelezettsége és lojalitása sokkal hangsúlyosabb. Ez a fajtajellemzők és viselkedés mintázat egyesítése teszi őt igazán különlegessé. Ne feledjük, hogy a múltban a KGB is előszeretettel alkalmazta őket, így nemcsak a családok, hanem a különböző szervezetek számára is megbízható és erős őrzőkként szolgáltak. Fedezd fel ezt a lenyűgöző fajtát, amely a hűség és az erő megtestesítője!

Nem sokkal a Szovjetunió megalakulása után, az 1920-as évek közepén jött létre a Vörös Csillag állami tenyészet. Ezt követően hosszas kísérletezés és szelektálás révén számos új szolgálati kutyafajtát alakítottak ki. Míg a ma már széles körben elismert kaukázusi juhász, a fekete terrier és a moszkvai őrkutya jól ismertek, kevesen tudják, hogy az egykori orosz kinológiai törekvések egyik legfigyelemreméltóbb eredménye a kelet-európai juhászkutya, amely méltatlanul a háttérbe szorult.

A 20. század elején az európai szolgálati kutyafajták tenyésztése során rendkívül tehetséges ebeket hoztak létre. Különösen a hagyományos németjuhász vált népszerűvé, amelynek kiemelkedő képességeit a világ legnagyobb hadseregei is észrevették az első világháború idején. A szovjet hadsereg sem maradt le, hiszen a háború után több száz német juhászkutyát vásároltak Németországból, és komoly katonai kísérleteket indítottak velük az egész kontinensen. A németjuhászok szinte minden elvárásnak megfeleltek, kivéve két olyan kulcsfontosságú területet, amelyek a jövőbeli alkalmazásuk szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyultak.

Az egykori szovjet birodalom területe rendkívül változatos és szélsőséges időjárási viszonyokkal büszkélkedett, amelyek közül a csontig hatoló hideg szinte elviselhetetlen próbát jelentett az importált kutyák számára. Noha a németjuhászok ősei a Bajorországban terelgetett és őrzött juhok mellett nőttek fel, ahol a telek is zordak, a vidék fagyos hónapjai mégsem érhetők a szibériai tél megpróbáltatásaihoz.

Az akkori leírások szerint, a bevetett németjuhászok egy része megfagyott, más részük pedig teljesen inaktívvá vált a rettenetes hidegben.

Másrészt, az akkori szovjet döntéshozók túl "kicsinek" ítélték meg a behozott és tesztelt példányok termetét és méreteit. (Amit figyelembe véve a ma kutyás embere hajlamos eltűnődni azon, hogy vajon minek ítélték volna napjaink könnyebb csontú, pontyhátú németjuhász egyedeit?) Ezért a Vörös Csillag tenyészetbe megérkező parancs egy olyan kutyatípus kialakításáról szólt, amelyik rendelkezik a német juhászkutyák értelmével, de magasabb ingerküszöbű, és kevésbé "beszédes", azaz ugatós kedvű. Emellett jól bírja akár a legnagyobb hidegeket is, és nagyobb termetű, mint a német juhászkutyák. A leendő fajta kialakítása a 20-as évek második felében indult, véglegesítése pedig egészen az 1950-es évek közepéig tartott.

A kelet-európai juhászkutyák eredetével kapcsolatban sokan kíváncsiak arra, hogy mely fajták játszottak szerepet a kialakulásukban. Hasonlóan más kutyafajtákhoz, mint például a dobermann, rottweiler vagy cane corso, a válasz sajnos nem egyértelmű, és valószínűleg sosem lesz teljesen tisztázott. Azonban a rendelkezésre álló információk alapján úgy tűnik, hogy a németországi, hagyományos német juhászkutyák és a Szibériában vadászatra használt, lajka jellegű kutyák keresztezése hozta létre ezeket az impozáns kutyákat.

A német juhászkutya kiemelkedő intellektusa és szolgálati hajlama alapvető tényezők a fajta széleskörű felhasználásában. Ezzel szemben a lajkákat az tette különlegessé, hogy ők a világ leghidegebb éghajlatán is megállják a helyüket. Ezek a kutyák a hang nélküli vadászat mesterei voltak, ami egyedülálló képességüket tükrözi. A szovjet kinológusok pedig a kutyák szívósságának fokozása és méretük növelése érdekében "ovcsarka típusú" egyedeket is bevontak a tenyésztési programokba, így még inkább kifejlesztették a lajkákat.

Az ovcsarka elnevezés egy gyűjtőfogalom, amely a volt szovjet területeken honos, nagy termetű pásztorkutyákra utal. Ezek a kutyák a múltban fajtátlan munkakutyaként tevékenykedtek, és főként a hatalmas közép-ázsiai vidékeken végezték feladatukat, védve a nyájakat és segítve a pásztorokat.

A pásztorkutyák állami tenyészetbe kerülésének pontos hátteréről és arról, hogy melyik régi típust képviselték – legyen az nagazi, alabai vagy más – sajnos nem állnak rendelkezésre írásos nyomok. Érdekes módon, a második világháború utáni időszakban a tenyésztés új irányt vett, amikor a Vörös Hadsereg a németektől zsákmányolt több ezer németjuhászt hozott magával a szovjet területekre. Ez a különös esemény új impulzust adott a kutyatenyésztésnek, amelynek következményei máig érezhetők.

Az 1940-es évek vége felé egyre inkább véglegesedő állomány letagadhatatlanul németjuhász-származék volt. Annál azonban jelentősen nagyobb termetű és egyenes hátú, hiszen a szovjet doktrína szerint a szolgálati kutyáknak nagyobb termetűnek kell lenniük. Ezek a kutyák rendkívüli hidegtűrő képességekkel rendelkeztek, szőrszínükben pedig inkább a sötét színek voltak jellemzőek. Kiváló képességeik miatt gyorsan népszerűvé váltak a szovjet fegyveres erők szinte minden alakulatánál.

A fekete változatok különösen népszerűvé váltak a KGB-n belül, mivel a sötétbe való beilleszkedés képessége jelentősen segítette a "diverzánsok" ellen irányuló akciókat.

A KGB kötelékében más színű lényeket nem fogadtak el a szolgálati feladatok ellátására. Az ott született, ordas színű egyedeket is átirányították más ügynökségekhez.

Az új kutyatípus kezdetben belorusz juhászkutyaként (belorussziai ovcsarka) ismert, hogy ezzel is eltüntessék a Szovjetuniót megtámadó németek emlékét a nevéből. Az idő múlásával azonban a kelet-európai juhászkutya (vosztocsno evropejszkaja ovcsarka; VEO) elnevezés vált egyre népszerűbbé, és mára ez a legelterjedtebb kifejezés.