**A tékozló fiú hazatérése: Helyzetjelentés és Bálnales** A tékozló fiú története mindig is a megbocsátás és a hazatérés szimbolikáját hordozta magában. Most, hogy a fiú végre visszatért, érdemes egy pillanatra megállnunk és helyzetjelentést tennünk az e

A céges, karácsonyi vacsi után mentem érte, úgy 11 körül. Az átvétel nem várhatott, Attilának másnapra ki kellett üríteni a kertet, mert már épül az új csarnok, persze a Bálnáknak. A képen épp melegszik a vas, készülve az első méterekre.

A terv egyébként pofonegyszerű volt. A Bálnát - a szeretett W140-esem, ami jelenleg az OT-vizsga előszobájában várakozik - karácsonyra összerakjuk. Felavatjuk. Ünneplünk. Csakhogy az élet, a technika, és némi Murphy ismét közbeszólt. A mostani kiruccanás afféle győzelmi diadalmenet lett volna, amiben egy klasszikus Mercedes illata keveredik a fenyőfa gyantájával, ehelyett viszont épp helyzetjelentést írok a szörnyecskétől mintegy 160 kilométeres távolságban, és sóhajtva emlékeztetem magam, hogy tovább kell gyakorolnom azt, amit a legkevésbé tudok, a türelmet.

Legutóbb ott tartottunk, hogy bálnamentő Attila felhívott, és a telefon másik végén egy sztoikus nyugalommal előadott hibajegyzékkel kellett szembesülnöm. Már megint. Csak olyan hiányosságokat sorolt fel, amelyekről pontosan tudja, hogy azonnali vérnyomás-emelkedést okoznak nálam. A vákuumpumpa? Működésképtelen. A bal hátsó ajtókárpit? Hát persze, hogy eltorzult a hanyag tárolás miatt, miért is lenne másképp. A centrálzár? Totálisan halott.

"Gyííí, hogy a franc essen belé!" - morogtam magamban, miközben a nyakam már automatikusan bólogatta a fejem, mert valójában régóta nem zavartak ezek annyira, hogy bármennyit is izguljak miattuk. Úgyis meg fogjuk csinálni. Mindent. Ezt vállaltam, ez a játékszabály. Ha ez a sorsom, hát nincs más hátra, mint előre: jobb mielőbb túlesni rajtuk. Nem akarok a bálnák közé tartozni, akik azt hazudják maguknak és a világnak, hogy minden rendben van, miközben valójában csak egy elhanyagolt, kiüresedett létezésben szenvednek. Nem. Már régóta beleálltam a dologba, és nem fogom megállítani a harcot a tökéletes állapot elérése előtt, még ha az életembe is kerül. Akkor inkább ott rohadjak meg.

Elnézést, néha könnyen elkalandoznak a gondolataim az érzelmek tengerében, így most következzen a lényeg:

1408002848. Ha álmomból vernek is fel, ezt a számsort gond nélkül visszamondom. Miért? Mert ez nem más, mint a szent vákuumpumpa cikkszáma, ami ugye halott. Azé a vákuumpumpáé, amelynek utolsó pár karaktere az autó felszereltségétől, évjáratától, csillagjegyétől, születésének nap-holdfordulójának státuszától függően változik/hat, csak hogy egy kis csavart vigyen a keresésbe. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a Google első körben kidob rá vagy ezer találatot, amelyek közül minden tízezredik, ha szerencsém van olyan, ami talán, esetleg, jó lehet, és ugyanannyi rajta a csöcs, meg ugyanúgy állnak, ahogy az nekem kell.

Így indult hát a vadászat. Én online küzdöttem, míg Attila a bontóban túrt, és bár talált is három darabot, de mind olyan volt, amiről maximum remélni lehetett, hogy működik. Az áruk? Hát... amikor először meghallottam, azt hittem, újabb cikkszámot hallok, száznyolcvanezer. Nem is akartam elhinni. Kértem egy kis gondolkodási időt, mert mindeközben én is rábukkantam egy darabra - nagyjából ötvenezer körül kínálták, csakhogy a napfényes Amerikában, ahonnan a szállítás drága, és persze arra jönne még a vám, az áfa, és ki tudja, mi minden. Mi legyen? - gondolkodtam. Várjunk Trump beiktatására, hátha lecsökkennek a vámok?

Végül, kétségbeesésemben úgy döntöttem, kiírok egy segélykiáltást a Facebookomra.

Amit ezután tapasztaltam, attól tényleg elérzékenyültem. Percek alatt annyian jelentkeztetek segítséggel, hogy már nem csak egy vákuumpumpára, hanem egy fél bálna hazacipelésére elég lett volna a társaság. Ha valamit, hát ezt a közösségi összefogást sosem fogom elfelejteni.

Végül a hazai autós online média komment szekcióinak igazi fenegyereke, a korábbi W108 büszke tulajdonosa, valamint a Nissan Figaro és Jaguar szerelmese, Gábor San sietett a megmentésemre. Gábor, aki családjával együtt már fél éve hódította meg Salt Lake City szépségeit, éppen azon a héten tervezett visszaköltözni Magyarországra. A sors fintora, hogy a pillanat tökéletesen összehangolódott: az első beszélgetésünk során derült ki, hogy mindössze egy hét maradt a gépük indulásáig, miközben az eBay éppen abban a pillanatban határozta meg a vákuumpumpa legkésőbbi szállítási dátumát.

Nem volt más választásunk. Expressz szállítást rendeltünk, kifizettük, majd tele voltunk reménnyel. Amikor végre megérkezett a csomag – pontosan egy nappal az utazásunk előtt – Gábor elsőként azt vette észre, hogy a képeken csupán apróságnak tűnő műanyag tégla valójában egy hatalmas, a kétkezest is megkövetelő óriás. Szerencsére, az apró kellemetlenséget az igazi oldtimer-rajongók higgadtságával kezelte, de a mosolya, nos, inkább mondható kicsit... nem éppen hitelesnek. Gábor azonban a magyar veterános szellemét megtestesítve, gondosan becsomagolta a kincset, és hősiesen elvitte Kőbányáig, mintha valami Szent Grál lenne. Én meg csak ígérgettem, hogy soha nem láttam még azt az objektumot élőben, és a képek alapján teljesen fogalmam sem volt a valódi méreteiről, de valójában ez már egyáltalán nem számított. Örökre hálás maradok neki, még annak ellenére is, ami ezután következett.

Attila hívott.

De most FaceTime-on. Már e szituációból is éreztem, hogy valami nem stimmel, mert csak akkor hív videón, ha baj van. Amint felvettem, az arca elárulta, hogy ez nem éppen egy romantikus, régi filmes pillanat lesz. Belekezdett: "Figyelj, ezek az amcsik átvertek!" - közölte a tőle megszokott, higgadt tónusban, de ez a higgadtság most mindkettőnket a pánik szélére sodort. Az a pumpa, amit annyi nehézség árán szereztünk be, messziről érkezett, és most egyszerűen leállt. Halott. Amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, hogy mindjárt összeroskadtam, és újra visszhangzott a hülye Csikós figyelmeztetése a kocsi vásárlás kapcsán: "Marci, ne vedd meg!"

Aztán ugyanez a mondat adott erőt is.

A végső szerencsénk az volt, hogy a pumpa hatalmas alkatrészei közül éppen az a hót egyszerű villanymotor mondta fel a szolgálatot, ami a mi eredeti példányunkban még remekül működött. Attila, mint egy igazi műszerész ninja, ügyesen összeillesztette a két pumpát, és csodák csodájára a centrálzár végre életjelet adott: halk szisszenésekkel és kattanásokkal kelt életre. Hát, sikerült! Köszönet mindenkinek, aki részt vett ebben a kalandban – még a titokzatos eBay-es eladónak is, mert valahogy mégiscsak sikerült mindent összehozni!

Mindeközben pedig újabb levelet hozott a posta.

Még hétfő dél körül rendeltem meg Thessalonikiből egy gyári, new old stock SEL300 feliratot úgy negyvenezerért a Bálna farlemezére, és másnap reggel tízkor már ott is volt az asztalomon. Nem tudom, hogy a DHL hogy csinálja, de az biztos, hogy a Magyar Posta sokat tanulhatna tőlük.

A postaláda még tartogatott számomra egy meglepetést. Egy mátrixnyomtatóval készült, halvány fekete tintával írt levelet találtam benne, amely elázott az esővíztől. Első pillantásra olyan érzésem volt, mintha Marty McFly üzenete érkezett volna az '50-es évekből, de már sejtettem, hogy ez a Magyar Posta valamilyen sürgető jelzése az irányomba. Nem is tévedtem sokat, hiszen egy közvetve kézbesített csomag várt rám, amiért másnap nyolcra kellett befáradnom a postára – a múlt és a jelen találkozásának különös színhelyére. Ott együtt vártuk a többi „áldozattal” a postai dolgozókat elválasztó elektromos rács lassú, hétperces, szinte túlvilági nyikorgását, ahogy az felemelkedett, szinte felkészítve minket a várakozás feszültségére.

A pult mögött egy rendkívül barátságos ügyintéző várta az érkezésemet, mintha csak tudta volna, hogy a kilencvenes évek posta színvonala már rég elavult, és csak az ő segítőkészsége tudja ezt némileg ellensúlyozni. Miközben a papíromat tanulmányozta, mélyen belemélyedt a hátsó, sötét szekrények világába. Hamarosan elő is bukkant két csomaggal, de láthatóan tanácstalan volt, vajon melyik lehet az enyém. Éppen készültem volna jelezni, hogy talán mindkettő nekem szól, amikor a telefonom váratlanul csipogni kezdett – újabb SMS érkezett, újabb csomagszámmal. Tényleg, minden a megfelelő időzítésről szól!

"Mindkét lehetőséget választom, köszönöm szépen!" - mondtam végül, és elégedetten léptem vissza az irodámba a frissen megszerzett kincsekkel.

Hirtelen egyszerre lett karácsonyi, és szülinapi hangulatom is, ugyanis megérkezett a hetek óta várt parkoló pálcám, na meg a gyári, új hátsó Merci csillagunk is, ami egyébként cikkszám alapján megegyezik a tíz évvel később gyártott R-osztályéval. Utóbbit azért rendeltem, mert ami rajta volt már elég hitványul nézett ki - és néhány hete előre is kapott egy újat a Bálna - a parkoló pálcát pedig azért, mert megtetszett, és addig nézegettem a neten, mire leakciózták. Nem volt kérdés.

A legnagyobb örömöm mégiscsak a SEL300 embléma megérkezése volt, de bevallom, nem voltam biztos benne, hogyan rögzítsük anélkül, hogy elrontanánk a helyzetét, vagy hogy a betűk ferde lennének. Ekkor lépett ismét a képbe A Mester, aki leereszkedett a csillagok közül, és előhúzta a gyárban használt, eredeti pozicionáló sablonját. Így pontosan oda és úgy ragaszthatta fel a szent karaktereket, ahogyan azt harminchárom évvel ezelőtt Bruno Sacco is elképzelte. :))

Már csak a bal hátsó ajtókárpit új példányára vártunk, amit végül a lengyel Ebayen találtam meg. Vagy inkább úgy mondanám, hogy az eladóval privát üzenetváltásban, Whatsappon egyeztettük, hogy bár eredetileg nem tervezte, mégis elküldi nekem Magyarországra a modellfrissített long változathoz készült, évjáratban és színben is teljesen megfelelő, 120 centiméteres papundekli borítással és fa részletekkel. A dolgom nem volt túl bonyolult: mindössze annyit kellett tennem, hogy elutaljam az ötvenezret egy ismeretlen lengyel nő bankszámlájára, megadjam a címemet, majd csak várni, hogy bekövetkezzen a csoda.

De nem történt semmi, hiszen az illető soha többé nem reagált semmire. Éppen amikor már kezdtem elengedni a dolgot, a semmiből, mint egy villámcsapás, megjelent a telepen egy futár, kezében egy hatalmas, plazma TV méretű dobozzal. A várakozásokkal ellentétben a dobozban végül ott volt a hiányzó cucc. Az, hogy az eredmény nem volt tökéletes - bár sokkal jobb, mint az előző verzió - már szinte szót sem érdemel. Hiszen megtanultam, hogy nem csupán a cél elérése számít, hanem az az izgalmas kaland, ami közben végigkísér minket. :)))

De itt volt még valami különös: a megviselt szőnyegek.

Az utángyártott, retkes, összevissza álló szőnyegek teljesen hazavágták az utastér hangulatát. Az egész autón hónapok óta dolgoztunk Attilával, hogy tökéletes legyen mindene, hát nehogy már benne hagyjam a kutya alól kilopott, leghitványabb minőségű textileket - gondoltam ismét magamban, úgyhogy heves keresésbe kezdtem. A gyári garnitúrát messze ezer euró felett mérik, vagyis ez egyből kiesett, normális utángyártott pedig itthon nincs. Nem találtam. Látszólag az összes ugyanabból a méteráru anyagból készült, kérésre diszkós hímzésű, egyedül talán formavilágában stimmelő, ugyanakkor vékony, rongyolódó, gyenge szemét.

Hát, ilyet tényleg nem terveztem, de szerencsére akadt egy sorstársam, akit most csak Edinek hívunk. Ő küldött nekem egy linket, ahol klasszikus Mercedes szőnyeget lehet rendelni, és az ár is egészen barátságos volt. Ráadásul a szőnyegek gyári anyagokból készülnek, gyári varrással és gyári színben. Nem volt mit tenni, néhány napig vívódtam az árnyalatokkal, végül a fekete helyett az antracit szürkét választottam a Lengenfeldtől. Ez a szín nem mutatja meg azonnal a port, és a padlókárpit sem teljesen fekete. Jelenleg már úton van hozzám.

Ha már az esztétika szóba került, egy kis előrelátásra is szükség volt, így január másodikára már le is foglaltam egy időpontot ER Cleaner Attilánál. Ő az, aki az elmúlt években mindegyik autómat gondozta. Nála egy teljes, alapos autókozmetika körülbelül öt napot vesz igénybe, és a takarításon, kárpit- és motortér-tisztításon túl korrekciós polírozást és kerámia bevonatot is kap az autóm. Ennek hatására olyan csillogóvá válik, hogy talán magam sem fogom elhinni. Már alig várom, hogy megérkezzenek a fotók az előtte-utána állapotokról, mert a fényezés - bár a képeken nem igazán látszik - katasztrofális állapotban van.

Az élet viszont nem áll meg, és én sem az vagyok, aki szereti sokáig húzni a dolgokat, vagyis az általános, számtalanszor javasolt vásárlás utáni szerviz még hátra volt. A művelettel barátaimat, a Kedvenc Autószervizt kerestem fel, ugyanis korábban náluk, vagyis egész pontosan a szerelő Attila - veterános körökben sok az Attila! - keze alatt született újjá a W123-as Mercim is, és róla pontosan tudom, hogy nyúl az ilyen öreg vasakhoz.

Szóval rendeltem egy olajcserét, egy karter-tömítés cserét, meg egy új légszűrőt. A jó hír végül az volt, hogy az olaj nem is a kartertől folyt, hanem a hosszában elrepedt kartergáz csőből pötyögött ki a felesleg, úgyhogy ezt kellett újra cserélni, a légszűrő pedig majdnem új volt. Utóbbi viszont már nem teljesen mondható el a slim-fit olajszűrőről, ami nem is tudom, hogy hogy nézhetett ki így, de azt egész biztosan sejtem, hogy mennyit szűrhetett:

Jelenleg a helyzet az, hogy a kilencven százalékban felújított, szervizelt és remek állapotú autónkkal készültünk Tapolcára utazni, hogy az ünnepeket itt ünnepeljük, és ezzel egyúttal beavatjuk az új járgányt is. Az előző este feltöltöttem a tankot több mint száz liter üzemanyaggal, megvettem a szükséges matricát, majd elintéztünk még néhány apróságot a környéken. Ennek végeztével szinte megfulladtunk a benzinszagtól, és ráadásul úgy tűnt, hogy harminc liter üzemanyag eltűnt a tankból, mindezt csupán száz kilométer megtétele előtt.

Ez még nem is annyira érdekelt volna, viszont az időjárás is havat jósolt a következő napokra, mi pedig méretben sem az autóra való, hatéves Pirellikkel kellett volna, hogy útnak induljunk, amit viszont már nem akartam megkockáztatni, és végül a családi Lexusba kényszerültünk.

Most, hogy már eltelt egy kis idő, nem is sajnálom annyira a dolgot. A benzinszag végül is elrontotta volna az élményt, és a parkoló is annyira zsúfolt volt, hogy esélyem sem lett volna arra, hogy a legjobban védett helyen álljak meg, ahol legalább nem nyitogatják rám az ajtót.

A terveim között szerepel, hogy tavasszal, a Bamako Rallyt követően visszaviszem a motort Attilához, hogy befejezzük azt, amit elkezdtünk. Vannak még olyan feladatok, amelyeket a hideg idő és az évtizedes, rideg műanyagok törékenysége miatt inkább nem kockáztattunk meg. Azt is megbeszéltük, hogy addig, amíg nem derülnek ki újabb részletek, ezeket egy listába gyűjtöm, és március környékén sorra fogjuk venni a megoldásukat.

Íme az eddigi javítandók összegyűjtött listája:

Hát így vagyogatunk kérem szépen. Az eredeti vételár dupláját költöttem rá eddig, és hogy sajnálom-e? Aki vezetett már bálnát, vagy szereti a régebbi típusokat, pontosan tudja a választ.

Köszönet minden egyes integetésért és gratulációért, amit a forgalomban kaptam! Rendkívül jól esik látni, hogy ennyien értékelitek a munkámat. Ez az, ami igazán motivál, és amiért érdemes folytatni!

Friss hír: Az ünnepek során belevágunk a leömlők tömítéseinek cseréjébe, mert nem tudom elviselni, hogy ne használhassam őket!