Az "apavadász" egy olyan különleges fogalom, amely a modern társadalom egy új jelenségét tükrözi. Ez a kifejezés olyan személyekre utal, akik aktívan keresik az apai szerepet, felfedezve a családi élet örömeit és kihívásait. Az apavadászok nem csupán a bi

Nándor arcán az öröm olyan ritka látvány volt, mint egy felhőtlen nap a szürke téli ég alatt. Kamaszkoromban, amikor még együtt bolyongtunk az élet útvesztőiben, leginkább egy gondosan eltakart ablakhoz tudtam hasonlítani, amely mögött titkok és vágyak rejtőznek, de sosem engedi be a napfényt. Az álmok és remények mögött, mint egy színes vászon, ott lapultak a fiatal éveink boldog pillanatai, de a külvilág zaja mindig megakadályozta, hogy teljesen feltárulkozzon.
fejthetetlen történések váltották egymást. A nyári szünidő közeledtével mintha még jobban elzárkózott volna a külvilágtól ez az alacsony, szeplős fiú, mintha sértette volna a szemét és egész lényét az iskoláskörökben annyira várt szabadság fénye.
Sok év múltán, tavalyelőtt egy közös vonatúton futottunk össze. Első pillantásra alig ismertem meg, annyira megváltozott. A hajának egykoron rövid, könnyed hullámai mostanra eltűntek, helyette hosszabb frizurát viselt, ami szabadon omlott a vállára. Az egykor megszokott kockás ingje helyett egy laza pólót választott, ami teljesen más fényben tüntette fel. Bal csuklóján egy tetovált V betű csillogott, ami azonnal felkeltette a figyelmemet. Hamar észrevette, hogy szinte nem tudom levenni róla a szemem, és egy mosollyal reagált a kíváncsiságomra.
- A kislányom nevének kezdőbetűje - mondta, a világ legtermészetesebb hangján. - Vivien négy éve látta meg a napvilágot, egy rendkívül nehéz várandósság után. A párom hatalmas küzdelmet folytatott érte, de a legnagyobb harcot a szülőszobában vívták meg együtt a kicsivel. Ezért választottuk ezt a nevet, hiszen bár császármetszéssel segítették világra, egészségesen érkezett, tehát győztek mindketten, édesanyja oldalán. Június elsején váltam apává. Az volt életem első igazán csodás gyermeknapja.
- A korábbiak között egy sem akadt? - bukott ki belőlem a kérdés. Nem sokat tudtam ennek a jóképű, vagány férfivá érett ismerősnek a tizenéveiről, az elkövetkező fél órában pedig nem győztem csodálkozni, mennyire könnyedén idézi fel mindazt, amiről annak idején senkinek sem beszélt.
A gyermek- és serdülőkorom egy igazi horrorfilm forgatókönyvévé vált, amelynek főszereplői az apám és a féltestvérem voltak. Anyám, a szegény asszony, csupán statisztaként létezett a háttérben, mindig készen arra, hogy elviselje a történet sötét pillanatait. Az apám, akit már gyerekkorom óta ismertem, a bor üvegében találta meg az egyetlen örömét. Rengeteget dolgozott a gyárban – bár a bátyám említette, hogy melyikben, de ezt a részletet inkább titokban tartom –, de soha nem tért haza egyenesen. Anyám, a kétségbeesett, gyakran küldött el engem a közeli kocsmába, hogy keressek rá. Nem tudom, mi járhatott az eszében, hogy este 10 után a részeg emberek közé delegálja a legkisebb fiát, de a bátyámra nem számíthatott, ő csak a saját világában élt. Gyakran éppen csak befejeztem a házi feladataimat, és már indultam is "apavadászatra". Nem mindig találtam meg a törzshelyén; néha egy másik bárban múlatta az időt, és gyakran női társasággal is találkoztam. A fizetése jó részét elköltötte az útjába kerülő "hölgyekre", ami otthon folyamatos feszültséget és vitát szült.
- Amikor utána mentél, általában veled tartott haza?
- Igen, mert a többiek előtt nem akarta megmutatni, mennyire megrémült. De az úton azért kiadta magából a feszültséget: nyaklevesek és hátba ütés kísérte a közbenjárásomat, volt, amikor még fenéken is rúgott. A fizikai fájdalom azonban sosem közelítette meg azt a belső ürességet, amit éreztem. Otthon aztán folytatódott a "show", de ezúttal nem én voltam a célkeresztben, hanem anyám. Szomorúan figyeltem, de harag is égett bennem, amiért újra és újra alávetette magát apám dühének. Így hát nem is próbáltam megvédeni őt. Csak becsuktam a szoba ajtaját, felraktam a fülhallgatót, és hagytam, hogy a kedvenc Edda-dalom elrepítsen egy másik, boldogabb világba.
- Azt említetted, hogy a féltestvéred is sok bonyodalmat okozott az életedben - kezdtem újra a beszélgetést.
- Jaj, igen - jelent meg egy ironikus mosoly az arcomon, ahogy a beszélgetőtársam szavaira reagáltam. - Ő anyám első házasságából származik. Állítólag egy igazi kis angyal volt, de a szülei válása mély nyomot hagyott rajta, és onnantól kezdve egyre inkább elvadult. Nem örült anyám új párkapcsolatának, de a nevelőapjától sosem mert nyíltan elutasítani. Velem viszont annál inkább kieresztette a feszültséget. Reggelente gyakran csak ketten voltunk otthon, mert anyám korán indult dolgozni, és sokszor azzal ébredtem, hogy a bátyám éppen ütlegel. Folyton azzal fenyegetett, hogy ha elmondom a szüleinknek, hogy bántalmaz, legközelebb még súlyosabb büntetést kapok. Elhittem neki, ezért csendben maradtam. De az évek során annyi gyűlölet halmozódott fel bennem az emberek iránt, hogy végül mindenkitől elzárkóztam. Igen, pontosan úgy, ahogy mondtam - nézett rám Nándor komolyan -, nemcsak a féltestvérem iránt éreztem haragot, hanem minden egyes élőlény iránt, aki a közelemben létezett.
- Hogyan tudtad magad kikergetni ebből a helyzetből? - kérdeztem, a hangom szinte alig hallhatóan.
Mindig is tudtam, hogy számomra az egyetlen kiutat a tanulás jelenti. Furcsán hangozhat, de az otthoni káosz közepette a könyvek és az iskolai tananyag igazi menedéket nyújtottak. Talán azért, mert az új ismeretek felfedezésével úgy éreztem, hogy az életem végre jó irányba halad. A tanáraim értékeltek, és az osztályfőnököm a négy líceumi év alatt több szeretetet mutatott irányomban, mint amit a szüleimtől kaptam közel két évtizeden át. Az érettségi után a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarára jelentkeztem, és az elsők között nyertem felvételt, így a bentlakásom is biztosítva lett. Ekkortól az életem teljesen megváltozott. Ez a város az első pillanattól kezdve befogadó volt, és szinte gyógyító hatással bírt rám. Itt találkoztam a párommal is, aki most a második gyermekünket várja, egy kisfiút.
Mielőtt végleg búcsút intettünk volna egymásnak, kiderült, hogy Nándor jelenleg is Kolozsváron él a családjával. Csak munkaügyi kötelezettségei miatt látogat el néha Vásárhelyre. Szülővárosához nem fűzik különösebben erős érzelmek, hiszen édesanyja már elhunyt, és az apjával, valamint féltestvérével sem ápol kapcsolatot.
Amikor néhány nappal az idei gyermeknap előtt eszembe jutott a története, ráköszöntem a virtuális térben, és az engedélyét kértem, hogy másokkal is megoszthassam mindazt, amit azon a vonatúton elmesélt. Némi tétovázás után igent mondott, mindössze annyit kért, hogy ne írjam ki a családnevét. Hálás voltam és vagyok neki a nyitottságáért. Olyan ez, mint amikor egy hosszú időn át elrejtett ablak egyszer csak feltárja a mögötte rejlő szépségeket.