Az én hetem: Péterfy Gergely egy különleges utazásra indult, ahol a fóka- és talán delfinbőr textúrája alatt suhanva dedikálta műveit.
Egy hónapja folyamatosan úton vagyunk, könyvbemutatóról könyvbemutatóra száguldunk. Múlt vasárnap rápillantottam a kocsiban a kilométerszámlálóra, és láttam, hogy már túlléptük a háromezer kilométert. Ebből legalább ezret a tizenegyes úton tettünk meg Budapest és Kisoroszi között.
A könyvbemutatók szüneteiben egy különleges eseményre készülök: a luxemburgi előadásomra. Az Európai Bizottság Fordítási Főigazgatóságának magyar tagozata kért fel, hogy osztozzak a hallgatósággal a fordítás világáról és a magyar irodalom nyugati recepciójáról. Ám titkon már előre érzem, hogy a beszédem középpontjában inkább az emigráció témája fog állni. A magyar elnökség keretében kaptam meg ezt a megtisztelő meghívást, és bevallom, különös örömöt jelent számomra, hogy éppen rám esett a választás – ez a finom politikai allúzió csak még inkább fokozza az izgalmaimat.
Az Európai Bizottság felett a magyar államnak gyakorlatilag nincs hatalma; a jogállamisággal kapcsolatos problémák nem érik el ezt a szintet, így a fordítók is szabadon formálhatják a szöveget, ahogyan kedvük tartja. Jelenleg az angol szövegemet csiszolgatom, amelyet eredetileg angolul írtam, és csak később fordítottam le magyarra – ez még sosem fordult elő velem saját írásomnál, és rendkívül izgalmas kihívásnak találom. Az angol nyelvű írás során a mondatokat gyakran a nyelvi tudásom határai irányították. Inkább ösvények alakultak ki ezen a nyelvi tájon, mintsem széles utak; néha egészen keskeny, vadcsapásokon kellett navigálnom. A memóriámban elérhető szavak jelentették a mondatok irányvonalát, ami különös és éles kifejezéseket eredményezett, amelyek magyarul hideg és érdekes elméleti szöveggé alakultak.
