A Black Mirror varázslatos világában merülünk el, ahol a technológia sötét oldalát felfedezve globális természeti katasztrófák rémképeit idézzük fel. Képzeletünk szárnyra kap, és a jövő fenyegető árnyai között barangolunk, miközben a civilizáció határvona

A Magyar Narancs cikkében a poszthumanizmus fogalmának mélyére ásunk, ahol a „hagyományos” emberi lét határait feszegetjük. A cím önmagában is provokatív: „Poszthumanizmus, ember, embertelen, ember utáni” – ezek a kifejezések a jövőbeli létezésünkre vonatkozó kérdések sorát indítják el. Mikor is ér véget az emberi faj története? Vagy talán a végső kihalásunk még a jövő homályában rejlik? Az elgondolkodtató kérdések és a négyszáz oldalnyi mélység ígérete arra figyelmeztet, hogy a poszthumanizmus nem csupán egy eszmeáramlat, hanem egyfajta kihívás is a jelenlegi identitásunkkal szemben.

Horváth Márk: Egy folyamatról beszélünk, amelynek állomásai vannak. A közelmúlt tudományos újításai, például az ember technológiai-genetikai átalakíthatósága, az egyre népszerűbb sci-fi utópiák már olyan világot vetítenek elénk, amihez nem passzol a klasszikus humanizmus emberfogalma. Határvidékre értünk, és folyamatosan közeledünk egy poszthumán, ember utáni állapothoz. Csakhogy már most is a virtualitásban élünk, randiszimulátorokon ismerkedünk, Black Mirrorral fekszünk és globális természeti katasztrófákat vizionálunk politizálás címén. De a radikális változások még előttünk állnak. Ezek lehetnek utópisztikusak, beteljesíthetik az emberi létezést, de lehetnek fenyegetők, ijesztők, sőt embertelenek is, így elvezethetnek egy ember utáni állapothoz, az ember kihalásához is, aminek elgondolását az ökológiai krízis idején nem halogathatjuk többé. Az ember önmagáról való gondolkodását alapvetően befolyásoló folyamatok zajlanak, amire a filozófiának reagálnia kell: a poszthumanizmus az ember kitüntetett szerepének, nagyképűségének filozófiai lerombolására, meghaladására vállalkozik, az emberközpontú gondolkozást kritizáló filozófiák ernyőfogalma.

Lovász Ádám szavaival élve: A poszt kifejezésnek számos jelentése rejlik, akárcsak a posztmodern fogalomkörben. Nem csupán az emberiség utáni állapotot tükrözi, hanem azt is sugallja, hogy a gondolkodásunkat túllépjük az antropomorf kereteken. A poszthumanizmus egy olyan kísérlet, amely arra ösztönöz bennünket, hogy "embertelen" perspektívából vizsgáljuk a világot. Már a 18. században a természettudományos megközelítés "embertelenítette" a természeti jelenségeket, és ezzel megnehezítette az emberközpontú nézőpont érvényesítését. Most pedig a filozófiának is fel kell zárkóznia ahhoz a felismeréshez, hogy a világ nem csupán az emberi létezés szolgálatában áll.

Nemes Z. Márió gondolatai a humanizmus sokszínűségéről és bonyolult kulturális hátteréről rávilágítanak arra, hogy az eltérő humanizmusfelfogások nem csupán elméleti konstrukciók, hanem egy mélyen gyökerező kultúratörténeti folyamat termékei. Az a klasszikus emberkép, amelyet a poszthumanizmus kritikája céloz meg, a felvilágosodás szellemi örökségeként jött létre. Az a "nagybetűs Ember", aki a világ ura, és aki a racionalitás nevében hódította meg a természetet, már a 19. századra is válságos helyzetbe került, hiszen a darwinizmus vagy a pszichoanalízis felfedezései radikálisan megkérdőjelezték az emberi kiválóság mítoszát. A századforduló kulturális légköre erőteljesen meghatározta a mély antropológiai válság, amely nem csupán intellektuális, hanem gazdasági és politikai következményekkel is járt. Érdekes módon a faji antropológia terjedése is szorosan összefonódott a kizárásokra épülő humanista diskurzusokkal. Ezen a ponton a történeti párhuzamok világosan kirajzolódnak: a múlt és a jelen "embertani" válsága között szoros kapcsolat áll fenn, amely a társadalmi struktúrák, identitások és hatalmi viszonyok újragondolását sürgeti.

A hazai filozófiai diskurzusban egy különleges poszthumán virágzás tapasztalható: nem csupán könyvek, hanem folyóiratok, disszertációk és tanulmányok is foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel, mindeközben a nemzetközi színtér is párhuzamosan fejlődik. Mi lehet az oka ennek a hirtelen fellendülésnek?

Lovász Ádám szavai tükrözik a jelenkor apokaliptikus hangulatát, amelyben a válságtudat egyre erősebben jelen van. Az emberekben egyfajta sürgető érzés ébredt, miszerint sürgősen lépéseket kell tenni a megszokott társadalmi struktúrákkal kapcsolatban, beleértve a más élőlényekkel és különböző létformákkal való együttélésünk módját is. E korszakváltás szükségessége egyértelműen érezhető: az ökológiai válság arra ösztönöz bennünket, hogy újragondoljuk a gondolkodásmódunkat, ami végső soron újfajta cselekvési lehetőségekhez vezethet.

Horváth Márk: Átléptük a kritikus pontot, megnőttek a tétek, nemcsak a tudósok beszélnek átlaghőmérsékletekről, hanem a saját bőrünkön érezzük a visszafordíthatatlan változást. Ez pedig fűti az érdeklődést a spekulatív filozófia vagy akár az esztétika bizonyos irányzatai iránt, mert ezek segítségével tudjuk elgondolni az ember nélküli létezést. Amikor új sémák kellenek, mindig felértékelődik a spekuláció, már csak azért is, hogy megteremtődjön az ember fennmaradásához szükséges politikai diskurzus. A kritikai poszthumanizmus felmutat lehetséges megoldásokat is, de szerintem nem szabad megijednünk az ember eltűnésének gondolatától sem. El kell tudnunk gondolni azt is, hogy hiába próbáljuk megmenteni, az élet össze fog omlani.

A poszthumanizmus nem siettetheti, és nem is szentesítheti az emberi lét eltűnését, ám a teória kapuit sem zárhatja be. Tény, hogy a fajok kihalása elkerülhetetlen, az élet története tele van kataklizmákkal, és az is világos, hogy az ember által generált folyamatok hatása több tízezer, sőt százezer évre is kiterjedhet. Az írott történelem kezdetéhez viszonyítva ez az időtáv rendkívül riasztó, és az ökológiai válság kiterjedése — térben és időben egyaránt — messze túlmutat azon, amit az ember képes reálisan felfogni. Így eljuthatunk az emberi lét eltűnésének reális lehetőségéhez. Ez talán egy pesszimista jövőkép, de a jövő lehetséges borzalmainak realizmusát csak ilyen szélsőséges spekulációkon keresztül tudjuk igazán megérteni és befogadni.

Lovász Ádám: Ahhoz, hogy hatékonyan válaszoljunk a válság kihívásaira, elengedhetetlen a gondolkodás barokkos fordulatának megélése. Nem a redukció, az aszketikus megközelítés vagy a passzív hozzáállás az, ami előre vihet, ahogyan azt a zöld mozgalom egyes aspektusai sugallják. Éppen ellenkezőleg, a gondolkodásnak, a kreativitásnak és a kísérletezés szellemének szabadon kell áramlania. Ki kell lépnünk az emberszabású gondolkodás szűk kereteiből, hiszen az ökológiai válság maga is az emberközpontú szemléletmód következménye.

Horváth Márk: Az ökoaszketizmus fenyegető irányba is elmehet: ha a jövőbeni ökológiai lábnyomod miatt korlátozzák a szabadságodat, könnyen eljuthatunk az ökodiktatúráig.

A poszthumanizmus nem illeszthető be a jelenlegi politikai irányzatok közé, mivel olyan jövőképet vázol fel, amely túlmutat a hagyományos kereteken. A radikális nyitottság és a kísérletezés szabadsága elengedhetetlen számára, hiszen az emberi létezés határainak átlépése egyfajta politikai semlegességet igényel. Az ember eltűnésének kérdése pedig nem köthető konkrét politikai ideológiákhoz.

Lovász Ádám: Mondok egy példát: a GMO-ellenes mozgalmak tiltanák a génmódosítás minden formáját, csakhogy ezzel az a gond, hogy nem lehet visszamenni egy tisztán természetinek tartott állapothoz, mert már az is mesterséges. A poszthumanista gondolkodás sarokpontja, hogy a természet soha nem volt természetes. A poszthumanizmus bizonyos irányzatai ugyanakkor a társadalom átformálása felé mutatnak. Abból indulnak ki, hogy az ipari társadalom óta az ember elbízta magát, azt hiszi, hogy minden problémát meg tud oldani. Bruno Latour megoldása az, hogy a politikai folyamatokba is be kéne vonni a nem emberi szereplőket, ez lenne a dolgok parlamentje, a dolgok, élőlények, egyszóval, a nem emberek törvényi képviselete. Ezt persze nehéz a gyakorlatban elképzelni, erre kell a spekuláció és a gondolati burjánzás.

Nemes Z. Márió: Kétségtelen, hogy a kortárs boomot a katasztrófakultúra megváltozása, új szociális szorongások megjelenése is befolyásolják. Ugyanakkor a poszthumanista gondolkodás elméleti kereteken túli elterjesztésében fontos szerepe volt a nyolcvanas évektől kezdve a cyberpunknak, ami a vizuális kultúra egészét és a mainstream popkultúrát is képes volt megtermékenyíteni. Magyarországra először ebből az irányból érkeztek impulzusok Kömlődi Ferenc esszéin keresztül. A képzőművészetben Gyenis Tibor munkáiban már az ezredfordulón érzékelhető a poszthumán attitűd, majd a 2010-es évek elejére már egy laza szálakkal egymáshoz kapcsolódó művészi közösség, a Budapest Horror csoport kísérletezik ezzel. Az irodalomban ma ott tartunk, hogy a lehető legtermészetesebb módon kerül rá egy induló költő, Fodor Balázs verseskötetének fülszövegére a "poszthumán líra" kifejezés. Persze, hogy a catchy címkén kívül mit jelent mindez a művészet területén, még alapos kutatómunkát igényel.

A transzhumanisták a radikális átalakulásban egy fejlődési lehetőséget is felfedeznek – vajon nem lenne érdemesebb velük tartani egy boldog digitális-technokrata jövő felé? Egy olyan világban, ahol chippek segítségével örökítjük meg minden egyes pillanatunkat, a focisták lábfejprotézisei révén még nagyobb gólokat rúghatnak, és a szexuális élvezeteket elektrodák révén fokozzuk. Ráadásul mindezt örökké élve!

Horváth Márk: A transzhumanizmus emberfogalma megerősíti a modernitás és a humanitás klasszikus elképzeléseit, amelyek szerint az emberi lét lényegét a racionalitás, a tervezési képesség és a komplexitás határozza meg, ezáltal emelve az embert a többi állatfaj fölé. Az emberi lét beteljesítéséhez csupán a biológiai korlátok, mint a betegség és a halál legyőzése szükséges. Ez a szemlélet nem kérdőjelezi meg a modernitás alapvető fogalmait, ellentétben olyan irányzatokkal, mint a feminizmus, az állatjogi elméletek vagy a posztkolonializmus. Sőt, úgy véljük, hogy a transzhumanizmus a társadalmi feszültségek fokozódásához és a természet dominálásához vezethet. A modernista gondolkodás nem egységes, hanem számos sebből vérzik, amely problémákra a poszthumanizmus kínálhat releváns válaszokat.

Nemes Z. Márió: Modernista örökségünk az, hogy a technológiát vagy euforikus áhítattal övezzük, vagy technopesszimistaként démonizáljuk – mintha a technológia egyfajta transzcendens entitás lenne, amelynek csupán az "értékrendje" kétséges. A kritikai poszthumanizmus igyekszik lebontani ezeket a merev ellentéteket. A valódi probléma nem az, hogy a technológia valahol "kint" létezne, egy misztikus távolságban, amit vagy rettegünk, vagy vágyunk utána. A technológia már "bent" van. Mi magunk vagyunk az. És ennek az állapotnak a természetessége éppen a legzavarba ejtőbb aspektus.

MN: Hogyan biztosíthatjuk, hogy ne csússzunk bele a túlzott humanizmus csapdájába? Nem könnyű megértenünk, miként érhetjük el azt a meggyőződést, hogy a gondolkodásunk nem csupán az emberi perspektívára épül.

Lovász Ádám gondolatai rendkívül izgalmas kérdéseket vetnek fel a társadalom és az emberi identitás viszonyáról. Érdekes megfontolni, hogy valójában sosem voltunk teljesen emberek, és ezt a nézőpontot visszafelé is érvényesíthetjük, hiszen a nem emberi szereplők is formálják a társadalom történelmét. A társadalmat úgy is felfoghatjuk, mint egy összetett hálózatot, amelyben emberi és nem emberi aktorok egyaránt részt vesznek; így nem csupán az emberek közötti interakciókat kell elemeznünk. Vegyük például a középkort: a vallásos gondolkodás dominanciája mellett a pestisjárványok is jelentős hatással voltak az emberek önképére. Ekkor egy olyan nem emberi tényező, mint a betegség, drámaian átalakította a társadalmi normákat és az emberi létezésről alkotott felfogást. Az emberek tudatában voltak annak, hogy létezésük sokszor gyengébb, mint a természet erői, melyek nem ismernek határokat. Elméleti síkon a válasz a kérdésedre a gondolkodás struktúrájában rejlik. A gondolkodásunk alapvetően jövőorientált, képes szélsőséges helyzeteket is figyelembe venni, ami lehetővé teszi számunkra, hogy a világot nemcsak a jelenben, hanem a jövő perspektívájából is értelmezzük. Ez a szemléletmód segít abban, hogy a társadalom komplexitását mélyebben megértsük, és a nem emberi tényezők szerepét is figyelembe vegyük.

Horváth Márk szavai rávilágítanak arra, hogy gyakran fantáziálunk olyan dolgokról, amelyek elsőre embertelennek tűnnek, csakhogy végül kiderül, hogy mégiscsak mélyen emberiek. Nincs szükség arra, hogy az embertelenség mítikus forrását keressük. A poszthumanista gondolkodás, mely az emberi kiválóságot megkérdőjelezi, a korlátlan kísérletezés és spekuláció lehetősége új életet lehelhet a filozófiába. D. H. Lawrence egyik költeményében megjelenő képhez hasonlítva a poszthumanizmus olyan, mint egy félelmetes kígyó. Először talán megdöbbenés vagy undor fog el minket, levegő után kapkodunk, amikor valami idegenbe ütközünk. Ám idővel ez az élmény eksztatikus pillanatként él bennünk, amely új kozmikus horizontokat nyit meg, és új lehetőségeket kínál számunkra.

Nemes Z. Márió gondolatai alapján az emberi tapasztalat mélységeit vizsgálva úgy vélem, hogy az emberiesség elhagyása lehetetlen vállalkozás. A valódi kérdés inkább az, hogy mit is jelent számunkra az "emberi", és hogy képesek vagyunk-e folyamatosan újraértelmezni ennek határait. Talán éppen ez az emberi lét alapvető sajátossága: a spekuláció, az önmagunkon való túllépés kényszere, a hiányaink felfedezése. Lehet, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit kaptunk. A művészet világában visszatérve, számomra nem a személytelenség által megtestesített embertelenség a legérdekesebb, hanem inkább a köztük lévő, bonyolult állapotok. Azok a pillanatok, amikor a legintimebb titkaink, amelyekben a legemberibb mivoltunkat véljük felfedezni, hirtelen egy idegen, gépies forma álarcában tűnnek fel. Ezt a jelenséget Bartók Imre „Jerikó épül” című könyvében is láthatjuk, ahol a mélységek és a gépies hasonlóságok találkozása egy újfajta megértést kínál.

MN: Tehát, ha jól érzékelem, a poszthumanisták úgy vélik, hogy a kihalás lehetősége ijesztő figyelmeztetést jelent arra, hogy újjászületésre van szükségünk?

Lovász Ádám: Hadd illusztráljam egy regénybeli történettel. John Maxwell, Coetzee Szégyenének középpontjában álló karakter, miután mindent elveszített, ami valaha fontos volt számára, egy kutyamenhelyen találja magát önkéntesként. Ő az, aki az elaltatott kutyákat a hamvasztóba szállítja, ám ezt a feladatot mégis a gondoskodás aktusaként éli meg: törődik az állatokkal, éppen a végső pillanataikban. Bár nem tudja megváltoztatni a kutyák sorsát, mégis mély empátiával viseltetik irántuk. Ez a poszthumanista viszony a természettel is összefonódik: a lepusztult és hanyatló természethez is kialakíthatunk egy törődő kapcsolatot, anélkül, hogy azt a saját elképzeléseink szerint próbálnánk átalakítani vagy feljavítani. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de ez nem garantálja a sikeres megmentést – a végeredmény pedig a gyengéd együttérzés, amely összekapcsol minket mindazzal, ami körülvesz minket, hiszen végső soron mi is csak a világ részei vagyunk.

Nemes Z. Márió: A kihalás és az újjászületés összefonódása. Talán ezúttal is túlzottan emberi nézőpontból közelítem meg a dolgot, elnézést kérek.