Eredetileg csupán néhány évre érkezett Amerikába, de mára a Met múzeumban mutatják be a műveit.

Különös élmény az, amikor az ember egy archív újságcikk vagy fénykép segítségével visszautazik az időben, és felfedezi azokat a mozzanatokat, amelyek már akkor magukban rejtették a jövő alakulásának kulcsait. Ilyen például az Amerikai Magyar Népszava 1939. május 2-i száma, amely a New York-i világkiállítás megnyitójáról tudósít. Ezen a napon a történelem egy új fejezetének kapui nyíltak meg, és az esemény szellemisége ma is érezhető. Hasonlóképpen figyelemre méltó Albók János önarcképe, amelyet az expó központi látványosságánál készített. Ez a mű nem csupán egy pillanatképet örökít meg, hanem a kor hangulatát és a jövő ígéreteit is magában hordozza.

A Világkiállítás középpontja, a híres Trylon és Perisphere, valódi építészeti csoda, amely grandiózus hatással bír. Mégis, egyetlen fénykép vagy leírás sem képes teljes mértékben megragadni azt a jövőbeli látványt, amelyet ezek a létesítmények sugallnak. Hosszú, kígyózó emberi sorok vonulnak el a hatalmas gömb körül, amely úgy tűnik, hogy tartóoszlopok nélkül lebeg a levegőben. A sima vízfelületen tükröződnek a rejtett oszlopok, mintegy varázslatos módon eltüntetve őket a szem elől. Érezzük, hogy nincsenek harsány reklámok vagy jelzések, amelyek képesek lennének visszaadni ennek a látványnak a lenyűgöző mivoltát. A két építészeti csoda előtt állva a jövő víziója bontakozik ki, miközben közvetlenül alattuk a primitív ember szobra áll, aki éppen a föld mélyének kincseire bukkant. Ez a kincs gyémánt, de mivel az ember elméje még nem nyílt meg, nem tudja, hogyan bánjon vele. A múlt ködéből valódi drámai érzékeltetés a haladás felé vezető úton, a távoli jövő ígérete felé.

Mint kiderül, már a világkiállítás nyitónapja hatalmas tömegeket vonzott: "a Fountain Lake közelében, egy háznagyságú emeletes pénztárszekrény, pontosan jelezte az érkezők számát és este 11 körül, ez a kasszagép több mint 620 605 látogatót mutatott ki."

Azt viszont ebből a lapszámból nem tudjuk meg, hogy a magyarok milyen különlegességet hoztak erre a grandiózus eseményre, csakhogy nem készültek el a megnyitóra: "Fájdalom, hiába kerestük fel először Magyarország pavillonját. Lázas munkát találtunk ugyan és Weidinger Károly tanár építész, valamint asszisztense, Antal Tibor a vasárnapból is hétköznapot teremtettek, de a pillanatban még nem lehet pontosan megállapítani, mikorra készülnek el."

Borzongató belegondolni, mennyire pontosan ismerik fel a történések jelenidejében, hogy a világkiállítás legfontosabb újdonsága a televízió. Meglehet, hogy akkor csak hangzatos marketingszövegnek szánták a méltató szavakat, de mára tudjuk, hogy bizony, semmi túlzás nincs ebben, valóban ekkora hatással volt az emberi gondolkodásra ez a találmány: "A NEW YORKI Világkiállítás megnyitása volt a premierje az amerikai televíziónak. 1939. április 30-ika ebből a szempontból is egy új mérföldkövet jelent az amerikai civilizációban, az amerikai fejlődésben."

Albók János (John Albok) itt látható önarcképe nemcsak azért izgalmas, mert a New York-i világkiállítás egyik fő attrakciójánál készült, hanem mert mára tudjuk, hogy a jövőben a szelfi az egyik legelterjedtebb fotóműfajjá vált.

Az önarckép klasszikus műfaja régóta foglalkoztatja a művészeket, azonban ez a fotó különleges jelentőséggel bír, hiszen egyfajta időutazásként szolgál. Emlékeztet arra, hogy Albok is részt vett a holnap világát bemutató nagyszabású kiállításon. A tükörből visszanéző önkép – a precízen szabott öltönyben, kefefrizurával és egy ambiciózus "amateur artiste" szellemiségével – újra életre kelti a múltat – emeli ki Fisli Éva, a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusa.

Albók János Munkácson született 1894-ben egy tizenegy gyermekes család legidősebb fiaként. Apja szabóműhelyében kezdett inaskodni nyolcéves korában, de már tizenhárom évesen rajongott a fényképezésért, szert tett egy Kodak Brownie kamerára, és a házuk pincéjében sötétkamrát rendezett be.

1921-ben emigrált Amerikába, ahova a szabómesterségéhez szükséges eszközök mellett csupán a hegedűjét és kameráját vitte magával. Úgy tervezte, hogy csak pár évig marad, de végül itt élte le az életét. Szabóműhelyt nyitott New Yorkban, a Madison Avenue-n, szabadidejében pedig fényképezett. Megörökítette az "amerikás magyarok" életét, Bartók Béla koncertjét, de az 1929-es nagy gazdasági válság idején munkanélkülieket, szegényeket fotózott.

A világkiállítások színes forgatagában Albok különleges érzékkel nyitotta meg műtermét, amelyet Kántor Emil portréfotóssal közösen hozott létre a World's Fair Photo Studio néven. „A látogatók számára igazi élményt nyújtottunk” – meséli Fisli Éva. 1939 májusának és júniusának folyamán rendszeresen hirdették, hogy a New York-i világkiállításra érkezők szívesen látott vendégek a műteremben, ahol a legmelegebb fogadtatás várta őket. Az együttműködésük sikeréről nincsenek konkrét adatok, de a világkiállításról megmaradt felvételek tanúskodnak az események gazdagságáról. Különösen emlékezetes volt az 1940 júliusában megrendezett magyar nap, ahol a vendéglátók a többi bevándorló nemzetiséghez hasonlóan az American Common szabadtéri találkozóhelyén léphettek fel, bemutatva kultúrájukat és hagyományaikat.

John Albok művészete széleskörű elismerésben részesült, hiszen alkotásai megtalálhatók olyan neves intézményekben, mint a Metropolitan Museum of Art, a Museum of the City of New York, a Brooklyn Museum és a Boston Museum of Fine Arts. 1976-ban Magyarországon is bemutatkozott: a Munkásmozgalmi Múzeumban rendezett kiállítása során a nagyításokat az intézménynek adományozta. A rendszerváltás időszakában ezek az értékes művek a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe kerültek. 1997-ben pedig a Budapest Galériában megrendezett "Keresztül a tű fokán" című retrospektív tárlat keretében a közönség újra felfedezhette Albok sokszínű és gazdag életművét.