Csicsmánykodás Balu kapitánnyal a Sztrázsó-hegység varázslatos tájain A Sztrázsó-hegység lenyűgöző csúcsai között, ahol a fák zöldje és a hegyek kékje találkozik, Balu kapitány, a vidám és mindig kalandra kész figura, újabb izgalmas napra készült. A napf
Ha október egyedülálló művész lenne, akkor a festészet lenne az a hivatás, amely tökéletesen illik hozzá. Ekkor már teljes pompájában fedi be a természet a tájat színek varázsával. Kecses mozdulatokkal, ecsetjét aranytengerekbe mártva, színezi a fák elmúló lombkoronáit. A nagyszerű őszi kompozíció egyesül a hűvös, csavargó szellő leheletével, miközben a lehullott falevelek alatt sisteregnek a túrabakancsok. Ez az időszak a legkedvesebb számunkra a túrázáshoz, és ennek tudatában minden évben igyekszünk néhány túra- vagy honismereti napot szervezni.
Tavaly ilyenkor úgy döntöttünk, hogy a Sztrázsó-hegység (Strážovské vrchy) varázslatos szimfóniáját tapasztaljuk meg az évszak tömör szépségében. Útnak indultunk, hogy a hulló falevelek tengerében felfedezzük a természet csodáit, és átadjuk magunkat Felvidék ezen részének örök bájának. Bázisunkat Csicsmányban (Čičmany) alakítottuk ki, ami – mint később kiderült – zseniális döntés volt, hiszen innen könnyedén megközelíthettük a kiválasztott túraútvonalakat.
Maga a hegységet délen az Inóci-hegység, keleten a Kis-Fátra, északon a Szulyói-hegyek, nyugaton a Vág folyón túl a Fehér-Kárpátok határolják. Éles sziklaképződmények és gömbölyded formák, sűrű vegyeserdők és gyepes legelők, mély katlanok és mészkőszirtek alkotják sokszínű világát. Meghatározó sziklaormai, a Sztrázsó és a Vápec, melyek között ősi várak, néprajzi értékekben, ásványkincsekben és magyar emlékekben gazdag települések rejtőznek, dacolva az új idők viharaival. Ezek közül a Sztrázsót tettük a listánkra és határoztuk el, feltúrázunk hozzá, hogy jelenlétében lubickoljunk a fenséges panorámában.
Az izzadságszagú kilométerek végre elérték céljukat. Már bőven a délutáni órákban jártunk, amikor végre felküzdöttük magunkat a Sztrázsó csúcsára. Az erdő friss, harmatos illatát egy pajkos ködfátyollal díszített táj váltotta fel. A látvány parádés volt, így nem siettünk el onnan. A turista füzetbe szórtuk csavargós gondolatainkat és aláírásunkat, közben majszoltuk a szendvicseinket, kattintgattuk a remek fotókat, és mélyeket szippantottunk a tiszta levegőből. Maga a Sztrázsó-csúcs egy merész mészkőszikla, amely látványos kilátást nyújt a Zsolti-patak völgyére, ami a nyugati oldalon szakad le.
Erről a lenyűgöző mészkőszikláról végre ideje volt továbblépni, ha nem akartuk, hogy ránk boruljon az éjszaka. Ilyenkor az állatok is bátrabban merészkednek elő, és nem igazán vágytam arra, hogy egy vadállattal találkozzak. Már a túránk végén jártunk, hárman, egymás mögött, csendben haladtunk, csupán lépteink zaja hallatszott. Ekkor hirtelen egy hangos reccsenés zökkentett ki minket a monotonitásból. Azonnal jobbra pillantottam, és ledermedtem: néhány méterre tőlünk, de szerencsére lőtávolságon kívül, egy hatalmas medve cammogott, és minket bámult. Kidülledt szemekkel figyeltük a hatalmas állatot, aki végül lomhán odébbállt, mintha azt mondaná: „Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy három jómadarat kergetjek.” Négylábú szőrös ismerősünket el is kereszteltük Balu kapitánynak, majd mi, mint a szél, tovább szaladtunk az autóhoz.
Jó érzés volt visszaérkezni a szállásunkra, főleg annak tudatában, hogy sikerült elkerülnünk egy medve karmos pofonját. Az étteremben elfogyasztott ízletes vacsora csak fokozta a jókedvünket, főleg amikor a tulajdonos pálinkával kínált minket, miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, bár jelenleg nem tervezünk hont foglalni. E fárasztó, de élményekkel teli nap után elégedetten dőltünk az ágyba, hogy álmunkban megtervezzük a következő napi túránkat.
