"Édesanyám az életem egyik legnagyobb áldozata." - interjú Boros Lajos börtönmisszió-vezetővel

Mesélted, hogy mennyi tennivalód van, így nagyon örültem, hogy tudtunk találkozni. Hogyan, mivel telnek a napjaid mostanság?

Már tíz éve, hogy teljes állásban hirdetem Isten üzenetét – talán így a legpontosabb megfogalmazni, amit csinálok. A szabadulásom utáni első éveimben missziós munkásként tevékenykedtem, először a Baptista Szeretetszolgálatnál, majd a baptista egyház keretein belül folytattam munkámat. Felekezeti sokszínűségemnek köszönhetően lehetőségem van kapcsolatba lépni katolikus, adventista és református testvérekkel is, sőt, állami iskolákban és falunapokon is szívesen látják a jelenlétemet. Szolnokon és Mezőtúron végzem elsősorban a szenvedélybetegek és pszichiátriai betegek segítésére irányuló szolgálatomat; közöttük érzem igazán otthon magam.

Sokféle szenvedély rabja voltam: az alkohol, a cigaretta, és még számtalan bogyó, amit csak találtam, mind-mind a kezem ügyébe került. Olyan dolgokat fogyasztottam, amelyek ígérete szerint megkönnyítették volna az életem, vagy legalábbis egy rózsaszín ködbe burkolták volna a valóságot, hogy ne lássam a káoszt, amit magam körül teremtettem. Én is átéreztem a szenvedélybetegség súlyát, de az Isten kegyelme felszabadított ebből a rabságból.

Már gyerekkoromban találkoztam ezzel az érzéssel. Ma is léteznek fiatalok, akik hasonlóképpen élnek meg mindent, de nem találják a szavakat a bűn kényszerítő erejének leírására - hiszen a szenvedélyek mélyén ez rejtőzik. A bűn hatalma dominál, és emiatt az ember olyan döntéseket hoz, amelyeket már nem szívesen választana.

Volt, de azt gondolom, hogy nem ez befolyásolt engem. Az igaz, hogy 12 évesen nagy törést okozott az életemben, amikor 1971-ben az akkor 16 éves nővérem öngyilkos lett, de nem ettől mentem rossz útra. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy a sorozatosan meghozott rossz döntéseim befolyásolták az egész jövőmet.

Amikor ott állt velem szemben egy férfi, aki arról beszélt, hogy ő ismeri ennek a világnak a legnagyobb természetfelettijét, a világ alkotóját, az Istent, akkor a szívemben megmozdult valami. Úgy döntöttem, ha az igaz, hogy Isten tud adni egy tiszta szívet és meg tudja bocsátani a bűneimet, akkor az nekem kell. Istennek gondja volt arra, hogy este a pokrócom alatt megszólítsam őt, és odavigyem az életemet a lábához.

Természetesen, mintha csak tegnap történt volna!

Bűnvallás: életem első igazán mély összetörése Isten jelenlétében. Számos könnycsepp gyűlt össze már az elrejtett pillanatokban, ahol senki sem volt tanúm, és bűnbánatom is sokszor megérintett az életem elrontott részei és vétkeim felett. De egyik sem történt meg Isten színe előtt. 1994 karácsonyán azonban egy új világ nyílt meg számomra; megláttam, ki vagyok valójában, és összes bűnömet megvallottam neki.

Kiváló döntést hoztam, és ennek csodás következménye, hogy otthon vár rám a feleségem, valamint a négyéves kislányom és a nyolcéves fiam – ez valóban egy igazi áldás.

Egy olyan személy voltam, aki teljesen elveszítette az önuralmát, akinek a kitartás fogalma ismeretlen. Ha a szívem állapotát kellene megfogalmaznom, csak egy szót tudnék mondani: megrázó. A bensőmben rejlő sötétség olyannyira eluralkodott rajtam, hogy néha saját magamtól is rettegtem.

Betörésekért. Összevesztem otthon az édesanyámmal, aztán egy korábban már büntetett barátommal lementem a Balatonra. Miután elfogyott a pénzünk, éjszaka betörtünk egy szórakozóhelyre, elvittük az egész bevételt - aznap egy autó árához jutottam. Ráéreztem a pénz és a bűnözés ízére. Hiába féltem ezeket megtenni, volt egy nagyobb erő, a bűn kényszerítő hatalma, amiről már korábban is beszéltem. Először 18 évesen kerültem bíróság elé, és több megyében is elkövetett betörésekért 30 hónapot kaptam. Ez volt az én börtönbelépőm a tököli fiatalkorúak börtönébe, ahonnan végül 22 és fél hónap múlva, 7 és fél hónap kedvezménnyel szabadultam.

Más emberként távoztam onnan, mint ahogyan érkeztem; a tapasztalatok nyomot hagytak rajtam.

Két büntetés között sosem telt el egy év, általában 40 nap és 11 hónap közt mozgott a kintlétem. Volt ezekben az időszakokban házasság, válás, párkapcsolat, tulajdonképpen minden.

Édesanyám az életem egyik legmeghatározóbb figurája, aki most már 93 esztendős, és az élet kegyéből megérte ezt a hosszú kort. Rengeteget szenvedett már: elveszítette a nővéremet, miközben én fiatalon rossz útra tévedtem, és az ivás miatt intézetbe kerültem. De ő nem hagyott el. Többször is megfogalmazta, hogy talán nem jön többet utánam, de amikor ismét bajba kerültem, ő mindig ott volt, hogy kimentsem engem a sötétségből. A bíróság figyelmeztetései és a börtönök között ingázva is érezhettem a támogatását, és ez a kitartás mindennél többet jelentett számomra.

Gyűlölte azt az életet, amit én éltem, engem viszont végtelenül szeretett. Végig kitartott mellettem, és nagy öröme az, hogy megtértem Istenhez.

Megijedt, azt hitte, hogy megbolondultam. Amikor könnybe lábadt szemmel az Úr Jézusról beszéltem neki, láttam a rémületet az arcán. Nekem ez a helyzet annyira komikus volt, hogy szívből elkezdtem nevetni, az édesanyám ettől viszont még jobban megijedt. Azt gondolta, majd kiheverem. De aztán ahogy múlt az idő, és látta, hogy még mindig az Úr Jézusról beszélek és írok, elhitte, hogy komolyan gondolom.

A kárvallottjaim egy része meg tudott bocsátani, egy része nem. Mindenkitől bocsánatot kértem, volt, aki ezt elfogadta, és volt, aki nem. Az utolsó bűncselekményemet 1993-ban követtem el, ma pedig 2025-öt írunk. Az idő annyi mindent befedett, de tulajdonképpen mellettem nem maradt senki az édesanyámon és a húgomon kívül.

Nagy kegyelem volt az Istentől az, hogy úgy szabadultam a börtönből, hogy az utam el volt készítve. 2009-ben meghalt az édesapám, innentől kezdve évente öt, az utolsó két évben pedig 15 napot tölthettem kint. Ebben az időszakban már voltak különböző szolgálataim a gyülekezetekben, miközben az 1000 fős váci fegyházban egy 100 fős gyülekezet is megalakult.

Így is lehet mondani, raboldalról mindenképpen. De civilben jártunk ki szolgálni, és rabszállítóval vittek bennünket más börtönökbe is: a rabok a raboknak mondtak evangéliumot. A szabadulásom előtt egy ilyen börtönszolgálatban, a verőcei baptista gyülekezetben szolgáltam, utána pedig a Baptista Szeretetszolgálathoz mehettem.

Nem sokkal ezután, a nyár varázslatos napjaiban találkoztam a feleségemmel. Az ősz beköszöntével közösen megfogalmaztuk, hogy ha közöttünk valódi férfi-női kapcsolat alakul ki, azt kizárólag házasság keretein belül szeretnénk megélni, hiszen ezt tartjuk Isten akaratának. Így hát a következő év márciusában ünnepélyesen összekötöttük az életünket.

Kilenc hónap elteltével megérkezett első gyermekem, négy évvel később pedig a második. Sajnos kaptunk egy harmadikat is, de ő már a mennyországban pihen.

Ez egy rendkívül izgalmas téma, amely mélyen megérint. A múltamra nézve érzem a szégyen és a bánat súlyát, de el kell fogadnom, hogy ami megtörtént, az már része az életemnek, és nincs menekvés. Ezt a tapasztalatot gyakran megosztom, mert szeretném, ha mások is látnák, hogy a sötétség mögött ott ragyog Isten világossága. Meg akarom mutatni, hogy milyen csodákat képes végezni egy nehéz élettel. Bár sok mindent másként csinálnék, azokért a kincsekért, amim van – a gyermekeimért, a feleségemért és a szolgálatomért – cserébe semmiért nem cserélném el a múltamat.

Ha egy szociológust kérdeznénk meg, hogy hol található az a hétszer büntetett férfi, aki mély alkoholizmusban él, erősen dohányzik, és különféle pótszerekkel küzd, a válasza valószínűleg így hangzana: "A Blaha Lujza téren kéreget, műanyag pohárral a kezében, vagy egy hajléktalanszállón húzza meg magát, esetleg depresszióval kezelik valamelyik pszichiátrián, esetleg épp a nyolcadik büntetését tölti, vagy talán valamelyik temetőben pihen." Azonban az igazi válasz az, hogy Mezőtúron várja a két gyermekét és a feleségét, ma este pedig egy templomban szolgál. Ez az Isten kegyelme, amit számomra is megadott.