Ebből a több mint három évtizedes filmből mélyebb betekintést nyerhetünk a mai világunkra.
Joel Schumacher 1993-as kultikus alkotása, az Összeomlás, nem csupán egy korabeli filmdráma, hanem egy olyan tükör, amely képes rávilágítani a mai társadalmi feszültségekre is. A Brexit szavazás, Trump politikai pályája, a menekültellenesség, a társadalom peremére szorult tömegek helyzete, valamint a digitális világ mindennapi stresszei – mindezeket mintha előre megjövendölte volna a Michael Douglas által megformált karakter sorsa. Amíg nem értjük meg a mögöttes okokat és a jelenlegi helyzet alakulását, addig nehéz lesz valódi változást elérni. Érdemes lenne 2024 végén újra átélni ezt a filmet, hogy e friss perspektívával felvértezve nézzünk szembe a jövő kihívásaival.
Kora ideges kisembere várakozik az információs szupersztrádán. Mindenfelől ingerekkel bombázzák, nem is tudja hirtelen, hova kapja a fejét. Ha megfizeti az árát, Csőre Gábor hangján nem sipákol az Alza-manó, gejl hangon nem szól fülébe a "széles választék, kedvező árak". De ez mindegy is, hiszen alaphangoltsága lett a feszültség, ezt használják ki politikusok, influenszerek, nagyvállalatok és sajtótermékek. Nem azt akarják, hogy lázadjon, a nyugalomban meg végképp senki nem hisz. A lényeg a folyamatos készültség. Az ideg. Nézd, már megint hogyan lopnak tőled! Nézd a nyaralós képeinket, mi mennyivel boldogabbak vagyunk! Ezt te is megteheted: öt hasznos tipp. Vedd meg! Valósítsd meg! Dolgozz magadon, dolgozz az érzéseiden. Dolgozz mindenen. És akkor egyszer csak elpattan valami.
William Foster: "Hallotta már azt a mondást, hogy a vevőnek mindig igaza van?"
A filmklasszikusok kedvelői már kitalálhatták, hogy a párhuzam Joel Schumacher harmincegy évvel ezelőtti remekével van. Az Összeomlás (Falling Down) az a film, amely alkotóinak nem hogy igazuk volt, de sokszorosan igazuk lett. "Valaki elmagyarázná nekem, hogy miért védik még emberek az Összeomlást?", teszi fel a kérdést 2022 augusztusában egy redditelő. Majd rögtön ki is fejti, mire gondol. Igen, a woke-izmus vadhajtásaira, a "cancel culture" jelenségére előszeretettel rámutató polgártársak: pontosan arra, amire gondolják. A felhasználó zavarban van, mert a rendszáma alapján D-Fensként (Védelem) hivatkozott William Foster mintha nem totális rosszfiúként lenne ábrázolva. Mintha lennének a mondandójában igazságelemek. Egész napos ámokfutása végén Bill maga is felteszi a kérdést: ő lenne a történet negatív hőse? Hiszen mindig azt tette, amit kellett. Hogyan történt mindez? "Valóban erősödik az igény az útmutatásra, hogy ezt az egészet valaki megmagyarázza, egyúttal leegyszerűsítse - hiszen különben nem vennénk észre, hogy megmagyarázta", mondta lapunknak nemrég Szvoren Edina író. A filmnéző is arra vágyik, hogy legyen egyértelmű a helyzet. Fekete, fehér, igen, nem. "Amikor egy rasszista kirohanást intéz a koreai bolttulajdonos ellen, azt az inflációról való okfejtésbe csomagolják", értetlenkedik.
És még mindig nem esik le neki. Pedig itt kellene a legvilágosabb legyen.
William Foster: "Meg tudná nekem váltani az aprót, hogy tudjak telefonálni, kérem?"
Mr. Lee: "Nincs alternatíva. Cselekedni kell, valamit be kell szerezni."
Az elmúlt évtized-évtizedek megannyi jelenségét akkor érthetjük meg a legjobban, ha William Foster felől közelítünk. A Trump-győzelmet. A Brexitet. A migrációellenes indulatokat. A nyugati jóléti államok válságát. A Black Lives Matter-mozgalmat és a Capitolium megrohamozását. A Facebookot, az Instagramot és a TikTokot. Azt, hogy miért gúnyolódnak kommentelők tömegei egy egészségügyi biztosítócég igazgatójának halálán - és sorolják azt, velük hogyan bántak el korábban. És hogy miért érzik azt az újabb és újabb karácsonyi vásáros merényletek hallatán: betelt a pohár.
