Ezt a családot még a történelem sem képes elpusztítani, ameddig létezik valaki, aki életben tartja az emlékeket - Könyves magazin.
A családtörténet műfaja különleges varázslattal bír, mivel képes a múltat személyessé és átélhetővé varázsolni. Bán Zsófia Alétheia él című regényében ezt a varázslatot mesterien használja. A történet középpontjában egy nagymama és unokája áll, akiknek párbeszédein keresztül ismerhetjük meg egy család sorsát a 20. századi Magyarország szövevényes világában. A regény tele van meglepő fordulatokkal, lírai képekkel és olyan motívumokkal, amelyek évtizedeken keresztül visszhangzanak. A narráció során kulcsszerepet kap az emlékezés, amelyet a szerző különböző nézőpontokból vizsgál, mindeközben pedig nyelvi bravúrok sorával kápráztat el minket. Ez a hét könyve, amely nem csupán olvasmány, hanem élmény is.
Emlékszem arra a varázslatos pillanatra, amikor 20 évesen elkezdtem kutatni a családom gyökereit. Azóta is sokkal inkább foglalkoztat, hogy honnan származik a családom, mint bármely más dolog. A kérdések, amelyek foglalkoztatnak, szinte végtelenek: Ki volt a dédszülőm? Milyen mesterséget űztek? Hogyan épült fel a nagyszüleim otthona? Mindezek a gondolatok úgy tűnnek, mintha eltüntetnék a már meglévő emlékeimet, hiszen annyi ismeretlen van még előttem. A családi legendák és történetek, amelyek a múltunkat őrzik, olyanok, mint egy titkos könyv, amelynek lapjait folyamatosan igyekszem megfejteni. A családi történetek nem csupán a történelem egy szeletét tükrözik, hanem egy élő, lélegző világot teremtenek, amely izgalmasabb bármely más szónál. Ezt a felfedezést erősíti meg Bán Zsófia „Alétheia él” című könyve is, amely a hét könyvévé vált.
Bán Zsófia, a neves író és irodalomtörténész, már számos regényt tudhat maga mögött. Legutóbbi műve, a "Lehet lélegezni!" című kötet, nemcsak hazai, hanem nemzetközi sikereket is elért; egy angol folyóirat a legjobb külföldi könyvek közé sorolta az "Esti iskola" című regényét. Korábban már beszélgettünk vele Nádas Péterről, sőt, interjút is készítettünk a szerzővel. Emellett tudósítottunk az "Alétheia él" című kötet bemutatójáról, és egy részletet is megosztottunk olvasóinkkal.
Az emlékezés igazi kihívás, különösen, ha Alétheiára gondolunk, aki 1924-ben látta meg a napvilágot. Élete során tanúja volt a zsidótörvényeknek, a holokauszt borzalmainak, az 1956-os forradalom eseményeinek, és még a Covid-járvány árnyékában is élt. Bán Zsófia ebben a művében egy nagymama és unokája között kibontakozó kapcsolatot ábrázol, amelyen keresztül a történelem egy darabokra hullott család sorsát tárja elénk. Az olvasó tanúja lehet a múlt és a jelen összefonódásának, ahogy a generációk közötti szálak feszülnek és erősödnek meg a közös emlékek révén.
Ez a regény ott bontakozik ki, ahol a legtöbb családregény véget ér: a család szétmorzsolódott, az egyes tagok vagy már eltávoztak az élők sorából, vagy távol élnek egymástól, hiányzik a kapcsolatuk, csupán zűrzavaros emlékek, néhány elhalványult fénykép, anyakönyvi kivonatok és névtelen arcok maradtak. Alétheia, a történet egyik középpontjában álló figura, megpróbálja összerakni a saját és családja múltját, hogy elmesélje azt unokájának, Agapénak. A névadás már önmagában is figyelemre méltó, de a mélyebb jelentésekről és összefüggésekről majd később beszélünk.
A történet ismerős vonásokat hordoz, hiszen egy zsidó család életét követi nyomon a 20. századi Magyarország szövevényes világában, azonban a regény egyedi és lebilincselő módon tárja elénk sorsuk alakulását.
"De hogyan is kellene ezt megélni, azt már nem tudod, és amikor a robbanás bekövetkezik, amikor a kéretlen izgalom rángatja a tested, hirtelen kitágul a világ körülötted. Szemed tágra nyílik, és felfedezed a vízbe dőlt hidat, a Gellérthegyet és a Citadellát, a romokban heverő várost, a Csernomore felé haladó sodrást, a hullámok csapkodását. Látod, hogy hiába minden, mégis élsz."
A nagyamama töredezett, rövid történetekben tárja elénk hogyan is jutott el 1924-ben nagyjából a 2020-as évekig. Láthatjuk, ahogy a háborútól szétszabdalt Budapesten szerelmes lesz , ahogy egy eltévedt golyó megöli a férjét 1956-ban,de láthatjuk az ezt követő újrakezdést, vagy a testi következményeit. De az is biztos, hogy a nagymama olyan akár egy költő, nem a történetek részletességére, hanem az összefüggéseire koncentrál. A kötet első fele nagy időt ölel át, de abból csak az érdekeset emeli ki, pedig lenne lehetősége mindent elmesélni. Ennek pedig csak az lehet az oka, hogy úgy mesél mint az emberek általában, és nem úgy mint a regények. Csapong, kihagy, összevon, kombinál.
A regény különálló novellákként indult, majd mivel Bán Zsófi végig a nagymama hangját hallotta, egybe rendezte a szövegeket, árulta el a szerző a könyvbemutatón.
A történelem nem áll meg a 20. századnál, a kötet felénél átlépünk a jelenbe, ahol az unoka, Agapé veszi át a mesélést. A könyv egysége nem szakad meg, a motívumokon keresztül ugyanott folytatódik a történet, ahol a nagymama abbahagyta. És itt kerülünk abba a pozícióba, amit az elején is említettem, hogy az unoka igyekszik mindent kideríteni a múltjáról.
A kötet egyik lenyűgöző trükkje, hogy a történetet a közepén (látszólag) kettévágja. Ezt a megoldást nemcsak a szöveg formájával érzékelteti, hanem fotogramképekkel is, amelyek vizuálisan is megerősítik ezt a törést (erről később bővebben). Az elbeszélés stílusában is jelentős váltás következik be: a posztmodern, töredékes és lírai megközelítés helyett egy klasszikusabb, részletesebb prózai nyelvezet veszi át a főszerepet, ami új dimenziókat nyit meg az olvasó előtt.
Alétheia elbeszélései a kötet első részében pompásak.
A tömör, szinte lírai formában megjelenő történetek nyelvi csodák sorát vonultatják fel, ahol a motívumok különös hangsúlyt kapnak. Gyakran előfordul, hogy egy fejezeten belül egy központi elem többféle változata, átalakulása is feltűnik, ezzel gazdagítva a cselekményt és mélyítve a mondanivalót.
Ilyen például a víz, ami egyszerre szemlélteti a szexualitást, a szülést és azt is, hogy a történelem nehézségeiből mintha a testen keresztül vezetne a megváltás:
"Megtörténik végre, átszakad a gát, és a fantázia lezúdul a valóság vízesésén, hatalmas robajjal adja tudatodra, hogy nem álmodsz (...), csorognak a nedvek a kézfejedre, a karodra, mintha a magzatvíz folyna el; minden ellentmondó, ellenálló körülmény ellenére átszöktünk a határon".
A nagymama hangja a kötet lapjain olyan, mint a történelem éneke: fokozatosan elveszíti eredeti tónusát, és helyette a közösség emlékezete, a közös múlt szólal meg. Ahogy haladunk előre a történetben, a nagymama mesélésében egyre inkább megjelenik a kollektív tapasztalat, mintha a szavak maguk is a közönség hangját tükröznék. Később, a kötet felénél, egy újabb dimenzió bontakozik ki Agapé személyes történetében, ahol egy rövid, de intenzív jelenet keretein belül szembesül a saját múltjával. Itt már nem csupán a közös emlékek, hanem a saját belső vívódásai is teret nyernek.
A nyelvi bravúrt itt a történet korreferenciákkal és utalásokkal helyettesíti, amiben mind osztozni tudunk, ilyen a politikai helyzet, a Covid vagy a Magyar Zene háza.
A két történet mélyen összefonódik, még a nevek szintjén is. A család egyik férfi felmenője révén szoros kapcsolatot ápol a görög mitológiával, ami nyomot hagy Alétheia meséiben: ezek tele vannak mitológiai párhuzamokkal, alakokkal és szimbólumokkal. Ha azonban a dolgot metaforikusan vizsgáljuk, a nagymama figurája az igazság szimbólumává válik, hiszen ő a történelem tényeit hűen tükrözi. Unokájának, Alétheiának, az a küldetése, hogy ezt az igazságot érzelemmel telítve dolgozza fel. Alétheia neve az igazság és az őszinteség, míg Agapé a feltétel nélküli szeretet megtestesítője. E történetek révén a múlt és a jelen összekapcsolódik, az érzelmek pedig új dimenziót adnak a családi örökséghez.
A kötet fő dilemmája: mit is takar valójában az emlékezés fogalma?
Bán Zsófi regénye kifinomult és sokrétű választ ad arra a kérdésre, hogy mit is jelent a múlt. Ahelyett, hogy egyértelműen megfogalmazná a fogalom lényegét, inkább számos értelmezési lehetőséget kínál. Az egész művet tekinthetjük úgy, mint egy tükörképet, amely bemutatja, hogyan hat ránk a múlt. A két narrátor különböző szemszögből közelíti meg ezt a témát: míg Alétheia a saját tapasztalatait idézi fel, Agapé a mesék és történetek világán keresztül éli meg a múltat, akárcsak az olvasó. Ezt a dinamikát gazdagítja a kötetben gyakran megjelenő időlenyomat, amely új dimenziókat ad a múlt értelmezéséhez.
A mindent beárnyékoló, önelégült diktátor, a Párt, a kommunisták, az elvtársak és elvtársnők, sőt még a hírhedt Lehel piaci árus is, aki makacsul ragaszkodik az áraihoz, mind-mind eltűnik a háttérben. Még a Macskanyelv és az ötvenfilléres fagyizó, a Sportuszoda és a Fradi is, mindezek elhalványulnak és elveszítik a jelentőségüket.
Ez a dilemma valóban izgalmasan tükrözi a múlt és a jelen közötti feszültséget. A szövegben említett tárgyak és márkák, mint a Fradi és a Macskanyelv, mintha időtlenek lennének, hiszen a nagymama számára mélyen gyökereznek a múltban, mégis a korszellem lenyomatát hordozzák. Ezek az emlékek nem csupán a régi időket idézik fel, hanem arra is emlékeztetnek, hogy milyen volt élni abban az időszakban. Különösen érdekes párhuzamot vonni Annie Ernaux Évek című regényével, ahol a tárgyak nem csupán a fejlődést és a változást tükrözik, hanem az élet teljes spektrumát, a banalitás és a hétköznapiság mélységeit is. Az ilyen összefonódások révén a múlt nem csupán a nosztalgia tárgya, hanem a jelen megértésének kulcsa is.
Az emlékezés lehetőségének egy másik példája a kötetben a fotogram. Erről a szerző is mesélt a bemutatón, hogy a fonogram (fényképezőgép nélkül készít fénylenyomatokat tárgyakról) a képi érzékelésen túl a tapintást is magába foglalja. Mivel annak a testnek/tárgynak a lenyomatát őrzi, amit megörökít, így hozzáérni annyit jelent, mint magával a (régi, egykori) testtel kapcsolatba lépni.
Ezzel a lépéssel még inkább megközelítjük az emlékezés folyamatát, amely nem csupán szavakkal kifejezhető vagy vizuálisan ábrázolható, hanem egy közvetlen hidat képez a múlt eseményeivel és érzéseivel.
A könyv kimenetele is ezt a gondolatot tükrözi. Agapé a közeljövőben részt vesz egy innovatív programban, ahol az emlékek az AI segítségével újraéleszthetőek. Alétheia teljes valójában, mint egy élő képmás, ott áll majd előtte, hogy megválaszolja minden felmerülő kérdését. Végül elérkezünk a kötet nyitott kérdéséhez: ha azt hisszük, hogy már mindent tudunk a múltunkról, valóban elérjük a megelégedettséget?
