Frászkarikát! Naná, hogy meglepődtem! Ez egy igazi meglepetés, ami mindent felborít!

Az alábbi írás első alkalommal az IMP Magazin 2011 áprilisi számában jelent meg.

E sajátságos szófordulatot elég sokan ismerik nálunk, s bár az eredeti, pontos jelentésével nincsenek tisztában, elhárítás, tagadás, visszautasítás kifejezésére, indulatos beszédben használják is. Némi durvaság érződik rajta, s ebben minden bizonnyal a frász előtagnak van jelentősebb szerepe, amely számos durvaságnak, szitkozódásnak kulcsszava. Ebben az egyre inkább eldurvuló világunkban, úgy gondolom, egy cikk erejéig nem árt egyszer ezt a témakört is figyelemben részesíteni.

Majdnem másfél évtizede én is részt vettem egy Nyelvi illemtan című könyv megírásában és szerkesztésében, amely a Szemimpex Kiadó égisze alatt készült el. Ez az időszak valóban hosszú, és ha a téma sajátosságaira tekintünk, még inkább felerősödik ez az érzés. Kollégám, Bachát László, aki a durva és trágár kifejezések használatát elemezte a kötetben, rendkívül ügyesen és érthetően tárta fel a téma lényegét, valamint kijelölte a határokat. Szavai ma is érvényesek és tanulságosak, így tőle fogok idézni.

Kezdjük azzal, hogy világossá tegyük, mit is értünk az ízléstelen, durva és trágár kifejezések alatt, valamint a hasonló beszédstílusok esetében.

Az ízléstelen megnyilatkozások, legyenek azok szóbeli vagy írásbeli formában, általában akkor bántják a jó ízlést, ha nem tartják tiszteletben az illendőséget, és ellentétesek a szépérzékünkkel. A durva beszéd olyan kommunikációs forma, amely figyelmen kívül hagyja a finomabb társadalmi normákat, sérti mások önérzetét és érzékenységét, valamint bántja az erkölcsi érzéket. Ezzel szemben a trágár kifejezések azok, amelyek obszcén, közönséges vagy ocsmány szavakkal támadják meg a szemérmet, és így a beszélő viselkedése nemcsak ízléstelen, hanem kifejezetten bántó is.

Cikkem első bekezdésében a Frászkarikát! válaszra utalva megemlítettem, hogy a frász a középponti szó. Nem véletlenül választottam ezt a megfogalmazást. Nyelvünk szitkozódó, káromkodó és ízléstelen formáit szemlélve észrevehetjük, hogy szinte minden esetben található egy domináló kulcsszó, amelyhez gyakran csatlakozik még egy-két kifejezés, esetleg csak egy rag vagy névelő. Vegyünk egy példát a "fene" kulcsszóval: „Egyen meg a fene!” Azonban a valóságban ezek a kifejezések ritkán jelennek meg ilyen "tiszta" formában. Egy-egy erősebb szitkozódás során gyakran több kulcsszó is együtt szerepel, összefonódva, egyesek szórakoztatására, mások megdöbbenésére.

Ha már a kulcsszavak világáról esett szó, most továbbra is e környezetben maradok. Így a következőkben ezek segítségével szeretném bemutatni a durva és trágár beszéd legfőbb témáit, valamint az ezekhez kapcsolódó kulcsszavakat, mindezt néhány szemléletes példával illusztrálva.

A nyelvünk egyik figyelemre méltó aspektusa, hogy a vallásos hitvilág szókincse milyen sokszínűen és kreatívan megjelenik a szitkozódásban és az indulatok kifejezésében. E szavak egy része olyan fogalmakból származik, mint Isten, Jézus, teremtő, illetve a különféle vallási szimbólumok. Például, amikor valaki azt mondja: „A teremtő urát verje meg!”, vagy „Vigyen el az ördög!”, akkor a vallási nyelvezet erőteljes hatását használja fel a kifejezés intenzitásának fokozására. A kifejezések között megtalálhatóak a szent és profán világ határvonalán mozogva, mint például a „Szentháromság” vagy a „hétszentség”, amelyek a vallási tradíciók mélyebb rétegeibe vezetnek. Az ilyen megfogalmazások, mint „Az istennyila csapjon belé!”, vagy „Eridj a pokolba!” nem csupán szavak, hanem kulturális örökségünk részei, amelyekben a vallásos kifejezések és a mindennapi élet indulatainak találkozása rejlik. Ezek a kifejezések a nyelvi kreativitás szép példái, amelyek emlékeztetnek minket arra, hogy a vallás, a hit és a nyelv miként fonódik össze a társadalmi kommunikációban. A továbbiakban már inkább egy másik irányba terelné a gondolatmenetet, így most itt meg is állok, hiszen a folytatás újabb érdekes témákat nyithatna meg.

A vizsgált szócsoportok egy másikát az állatvilágból vett, de emberre vonatkoztatott szavak viszonylag csekélyebb gyűjteménye alkotja, tehát állatok, állati testrészek és állati cselekvések megnevezései. Ezek a szavak eredeti jelentésükben, az állatvilágra vonatkoztatva semlegesek, de az emberi világba átemelve durvává, rosszalló értelművé válnak. Így lesz a durva, indulatos beszédben az emberből állat, barom, szamár, disznó, jelzővel is "díszítve" vén marha, címeres ökör, hitvány eb, továbbá így lesz az arcból pofa, a fogból agyar, a lábból pata vagy csülök stb. S igen, így, az állatvilág szavainak felhasználásával lesz az argóban a férfiból mókus, ürge, pók, majom, a nőből pedig tyúk, szuka, tojó, pulyka s még egy sereg más.

Nyilvánvaló, hogy a beszédünkben külön kategóriát képviselnek azok a szavak, amelyek az emberi és állati test részeivel, valamint funkcióival foglalkoznak. Ezek a kifejezések, amelyek a durva és trágár nyelvezet alapvető elemeivé váltak, gyakran a legelterjedtebbek közé tartoznak. Olyan kifejezésekről van szó, mint például a „szar”, „kurva”, „segg” vagy „valag”, amelyek mellett számos más, hasonlóan obszcén szó is megtalálható, és ezek ma már szinte önálló életet élnek a mindennapi kommunikációban. Ez a tendencia sokszor azt eredményezi, hogy a gazdag és színes kifejezések, amelyek valaha a nyelvünk részei voltak, háttérbe szorulnak. Úgy érzem, hogy a konkrét példák felsorolása felesleges, hiszen mindenki tisztában van e szavak létezésével, és talán jobb is, ha nem hangsúlyozzuk őket.

A kulcsszavak közé gyakran tartozik a családi kapcsolatok említése is, és ennek megvan a maga oka. Az apád, anyád, nagymamád, nagybátyád és hasonlók gyakran kerülnek a szitkozódások kereszttüzébe, és nem ritka, hogy éppen az ő nevük említése robbant ki heves vitákat, sőt akár verekedéseket is. Különösen felháborítónak számítanak azok a trágár megjegyzések, amelyek a családtagok testrészeire utalnak, mivel ezek még inkább felerősítik az indulatokat.

A felsorolt területeken túl létezik egy különleges aspektus, amely szavainak gyakoriságával gyakran színeződik az indulatos, durva és trágár beszéd. E terület nem más, mint a régi betegségnevek világa, amelyek sok esetben a szitkozódások és káromkodások kulcsszavaivá váltak. Ennek hátterében egyszerű magyarázat rejlik: őseink, ha valakit meg akartak átkozni - és a magyar nép történetének viharos időszakaiban bőven akadt ok erre -, a betegségekre és halálos kórokra hivatkoztak, hiszen ezek jól illeszkedtek a düh kifejezésére. Ezért is érthető, hogy a 16. és 17. századi orvosi kéziratokban és nyomtatott művekben a betegségnevek még szaknyelvi kifejezések voltak. Ekkor indult el ugyanis az a folyamat, amelyben ezek a szakkifejezések fokozatosan átkok és káromkodások részévé váltak. Az orvosi írások szerzői ezért igyekeztek a régi elnevezéseket újakkal helyettesíteni - a frászt epilepsziára, a latin eredetű gutát agyvérzésre, a csúzt pedig reumára cserélték -, de ez a törekvés már nem tudta megállítani azt a folyamatot, amely során számos átokformánk és szitokszavunk egy-egy régi betegségnevére épült. Például: "A fene (eredetileg 'fekély, gennyes seb') egyen meg!", "A nyavalya essen beléd!", "Vigyen el a rossebb!", "A görcs álljon belé!" - mindezek jól mutatják, hogy a múlt nyomai miként köszönnek vissza a nyelvhasználatunkban, és hogyan formálják a mindennapi beszéd színes palettáját.

A frászkarika egy hagyományos magyar népi játék, mely gyakran előkerül különböző ünnepségeken és rendezvényeken. A játék célja, hogy a résztvevők szórakoztató módon próbálják meg legyőzni egymást, miközben a vidámság és a közösségi élmény hangsúlyos szerepet kap. A frászkarika lényegében egyfajta ügyességi verseny, ahol a játékosoknak különböző kihívásokkal kell szembenézniük. Ezek a kihívások sokszor kreatívak és szórakoztatóak, így a résztvevők nemcsak a győzelemre, hanem a közös élményekre is fókuszálnak. A játék során a nevetés és a jókedv garantált, ami hozzájárul a közösségi összetartozás érzéséhez. A frászkarika tehát nem csupán egy szórakoztató időtöltés, hanem egy olyan kulturális örökség is, amely generációról generációra öröklődik, és hozzájárul a magyar néphagyományok gazdagságához.

Na és persze: Törjön ki a frász! A bajor-osztrák eredetű „frász” kifejezés kezdetben valami rángógörcsöt takart, és idővel szitokszóvá alakult nálunk. A frászkarika, mint egy népi hagyomány, konkrét szerepet játszott a gyermekkori betegségekkel járó görcsök babonás gyógyításában. Ez a sütemény, csodás kör vagy perec formájában, arra szolgált, hogy a görcsökkel küzdő csecsemő fejét átbújtassák rajta, remélve, hogy így megszabadul a szenvedéstől. Hogy vajon működött-e ez a különös módszer? Egy frászt! Vagy, hogy elegánsabb legyek, és visszautaljak a cikkem címére: Frászkarikát!