Gyárfás Endre "Mókuska a díszletben" című műve egy különleges világba kalauzol bennünket, ahol a képzelet és a valóság határvonalai elmosódnak. A történet középpontjában a mókuska áll, aki nem csupán egy egyszerű állat, hanem a színpad színes karaktere, a

Márkus mester, az ezermester, - ezzel a címmel elevenítette meg mesejátékomat a nyolcvanas évek varázslatos világában a Népszínház. Főszereplőnk egy igazi szorgalmas manó, aki éppen hogy csak kilencszázkilencvenkilenc mesterséget tudhat magáénak. Az ezredik mesterség megszerzése érdekében elhatározza, hogy helyreállítja a veszekedős erdei állatok barátságát, ezzel teremtve meg számukra egy kellemes és mulatságos kis világot. Rávilágít arra, hogy milyen fontos a virágóra ültetése, a pontosság és a szorgalom. A Borzalmas, Borzas Borzból pedig egy Barátságos, Békés Bikficet nevel, bemutatva, hogy a szeretet és az összefogás csodákra képes.

Természetesen a "negatív" figura elengedhetetlen a történetben. Fondor Mester, a ravasz és alattomos karakter, mindenáron be akarja csapni a naiv kis erdőlakókat, csak a saját hasznát keresi a csetepatékban, és el akarja csórni mindent, ami a keze ügyébe kerül. Az egyik jelenetben a Mókuskát megformáló lenyűgöző színésznő egy odvas fában, ami valójában egy áttetsző díszlet, kuporog. A nézőtérről mindenki tisztán láthatja a helyzet kényelmetlen feszültségét. Ekkor lép be Fondor Mester, és a nézők már jól ismerik a komisz szándékait, izgalommal várva, hogy vajon milyen cselszövéseket forgat a fejében, és hogyan próbálja majd elérni céljait a gyanútlan erdőlakók rovására.

- Valaki látta a Mókuskát? - kérdezi izgatottan, miközben a széksorok között feszengő öt, hat, hét és nyolcéves gyerekekre néz.

A társulat már negyvenkilencszer adta elő a darabot. Falusi iskolákban, kisvárosi művelődési házakban, tanyaközpontokban jártak. Elmondták, hogy Fondor kérdésére mindenütt, mindenkor azt kiáltotta a kórus, hogy nem, nem láttuk a Mókuskát, ne is keresd!

Az ötvenedik előadást a pesti Kálvária téren, akkoriban Kulich Gyula néven ismert helyszínen, a Józsefvárosi Színház falai között rendezték meg. A nézőtéren ezúttal is a fiatalok, öt és tíz év közötti gyerekek lepték el a helyet. Izgatottan várták a produkció kezdetét, örömükben nevetgéltek, tapsoltak, és a levegő tele volt a gyermeki izgalommal...

És ekkor, ahogy a szerep megkívánta, a színpadra viharzott Fondor mester. Elhangzott a kérdés:

- Nem láttátok a Mókuskát?

- De hát persze! Ott van, ott üldögél a fában!

A színész szíve hevesen dobogott, ahogy rájött, hogy ez a pillanat mindent megváltoztathat. Sürgető kényszer érzése kerítette hatalmába; nem engedhette meg magának, hogy felfedje a rejtőzködő kollégáját, aki a háttérben figyelte minden lépését. Az adrenalin lüktetett az ereiben, és az előadás varázsa arra ösztönözte, hogy tovább haladjon, ügyelve arra, hogy ne áruljon el semmit.

- Hú - mondta, és az arca hirtelen megkomolyodott. - Ha én rátalálok arra a Mókuskára, esküszöm, itt a rozsdás bökőm, darabokra szedem!

- Tedd tönkre! - zúgták a többiek. A rózsás ajkakból még harsányabb felszólítások törtek elő, mint egy vihar, amely mindent elsöpör.

Ott állt a fiatal férfi a hatalmas fa árnyékában. Fekete farmerje és stílusos dzsekije tökéletesen passzoltak a megjelenéséhez, míg napszemüvege rejtélyes aurát kölcsönzött neki. A hóna alatt pedig mi más lapult volna, mint egy elegáns diplomatatáska? Mintha csak egy színpadra lépett volna, ügyesen játszotta a süketet, aki nem veszi észre a körülötte zajló eseményeket. Kifordult, pörögve tűnt el a "takarásból", mintha csak egy titkos küldetésre indult volna.

Miután a függöny legördült, a színházlátogató kompánia, szépen, fegyelmezetten sorba rendeződött, és elindult a téren várakozó külön-busz felé.

Az irodában az ügyeletes rendező hosszan búcsúzkodott a kísérő pedagógustól. Tűnődött, hogy kimondja-e a kérdést, amely nem hagyja nyugodni. Végül úgy döntött, hogy kimondja.

- Honnan jöttek ezek a gyerekek?

- Nos, igen - sóhajtott a tanár, miközben a gondolatai a múltba révedtek. - A fóti Gyermekvárosból származik.