Ha a modernizmust nők alkották volna, talán a szavak nem csupán a világot írták volna át, hanem a női lélek mélységeit is felfedték volna. A művek tele lennének érzelmi árnyalatokkal, amelyek a női tapasztalatokat tükrözik: a mindennapi élet apró örömeive

A 20. század első felében tomboló forradalmi szellemiség a művészet világában is megújulást hozott, új kifejezési formák és stílusok születtek. Azonban a művészettörténet hagyományos narratívái gyakran figyelmen kívül hagyják azokat a női alkotókat, akik ugyanolyan innovatívan formálták ezt az időszakot, mint férfi kollégáik. Ezek a művészek új vizuális nyelvek felfedezésére törekedtek, bátran szembeszálltak a társadalmi normákkal és a művészeti intézmények kereteivel, miközben újraértelmezték a nemi identitás határait. Sokszínűségük, hangerejük és radikalizmusuk révén egy új, izgalmas dimenziót adtak a korszak művészeti diskurzusához.

A bécsi Belvedere Múzeum különleges kiállítása egy komplex történetet tár elénk, ahol eltérő életutak, kulturális gyökerek és vizuális kifejezési formák találkoznak. A tárlat egyedisége abban rejlik, hogy a modernizmust nem csupán egyenes vonalú fejlődési folyamatként mutatja be, hanem sokszínű, ellentmondásos és gyakran feszültségekkel teli térként állítja elénk.

Az első terem különféle irányzatokat villant fel, mintegy bevezetésként. A teret Lavinia Schulz Walter Holdt számára tervezett jelmeze uralja: a művész házaspár expresszionista mozgásművészként dolgozott, előadásaik még a hamburgi avantgárd közeg számára is szokatlannak hatottak. De ami igazán fontos: a páros alkotómunkájában egyértelműen Lavinia volt a meghatározó - ő tervezte a jelmezeket, ő koreografálta a mozdulatokat. A most kiállított, bizarr megjelenésű jelmez egyszerre idéz ősi pogány alakot és futurisztikus testpáncélt. Testtartása egy korcsolyázóéra emlékeztet, de ugyanúgy harcosi póz is.

Az "Új valóságok, új identitások" című kiállítás egy olyan művészeti tér, amely a személyes szabadság és identitás új formáit kutatja. Az itt bemutatott női alkotók bátran eltérnek a megszokott nemi szerepek hagyományos kereteitől, és innovatív nőképeket, valamint önértelmezési módokat alkotnak. E mellett a queer művészek is túllépnek a merev bináris kategóriákon, ezzel új lehetőségeket teremtve a test ábrázolása számára. A kiállítás célja, hogy inspirálja a nézőket, és megnyissa a diskurzusokat az identitás sokszínűségéről.

Germaine Richier francia szobrász Imádkozó sáska című munkája egy nőies hibrid lényt formál meg, amely egyszerre kelt félelmet és sugároz törékenységet. Romaine Brooks amerikai festőművész Natalie Clifford Barney írónő arcképén keresztül a queer önreprezentáció és a leszbikus identitás úttörő ábrázolásának fontos pillanatát rögzíti, még ha a vizuális megjelenés nem is tűnik radikálisnak. Tamara de Lempicka lengyel származású művei a modern, emancipált nőket ünneplik, akik stílusosak és magabiztosak, miközben a női erotikát és a szexuális sokszínűséget is megjelenítik. Elfriede Lohse-Wächtler német festő viszont a középosztálybeli normák ellen lép fel, munkáiban betegeket, hajléktalanokat és kitaszítottakat ábrázol, szokatlan érzékenységgel és empátiával. Különösen figyelemre méltó Maya Deren kijevi születésű amerikai alkotó kísérleti filmje, A délután hálói (Meshes of the Afternoon), amely egy belső, álomszerű világba kalauzol. A filmben a tér és idő logikája felborul, az álom és a valóság határai elmosódnak, mindez egyértelműen női perspektívából tárul fel, szürrealista formában, amely a feminista narratívát is magában hordozza.

A következő terem az újonnan kivívott autonómiáról szól, arról, hogy a szóban forgó időszakban már a női művészek számára is elérhetővé vált az aktmodellekkel való munka. A bemutatott alkotások rámutatnak, hogy ezek a művészek tudatosan szakítottak a portréábrázolás évszázados konvencióival: a női test képeiken nem erotizált vagy tárgyiasított. Tekintetük a nők életének valóságára irányul, testábrázolásaik szembemennek a hagyományos szépségeszményekkel. Charley Toorop holland alkotó festményén megjelenik az öregedő, ráncos, beteg test, a német-svéd Lotte Laserstein modelljét minden idealizálás nélkül, tárgyilagos empátiával örökíti meg. Leonor Fini argentin festőművész egyik kompozíciója fantasztikus, mitikus világot idéz: középpontjában harcias, erős, felszabadult nő áll, körülötte női arcokat és testeket viselő szfinxek.

Ezután egy tágas galériában kerülnek bemutatásra azoknak a művészeknek a munkái, akik a maguk korának kritikus hangjaiként a művészetet a tiltakozás kifejezőeszközévé formálták. Műveikben reflektálnak a szegénységre, a tömeges munkanélküliségre, a háború szörnyűségeire, a fasizmus előretörésére és az antiszemitizmusra - sokszor nyíltan, máskor pedig szimbolikus módon. A német művész, Hannah Höch 1935-ös festményén egy megkínzott, sérült figura látható, amely a szenvedés és az elnyomás kézzelfogható megjelenítése. Inji Efflatoun, egyiptomi szürrealista festő munkájában a női alak feje rovarokkal telik meg, míg a környezetében elhelyezett szobrok fenyegető jelenléte a pszichés és társadalmi nyomás szimbolikus megjelenítése. Ezzel szemben a török Fahrelnissa Zeid örvénylő, kaleidoszkópszerű festménye egy belső menedéket kínál - egy olyan szentélyt, ahova a külvilág borzalmai nem juthatnak el.

Marlow Moss brit művész matematikailag precíz, strukturált kompozíciói erőteljes párhuzamokat mutatnak Piet Mondrian holland festő alkotásaival. Ez a hasonlóság nem véletlen, hiszen mindketten az Abstraction-Création csoport tagjaiként dolgoztak. Azonban gyakran elfeledkezünk a kronológiai sorrendről és az inspiráció irányáról: nem Moss követte Mondriant, hanem éppen Mondrian merített a Moss által kidolgozott radikális formai nyelvből. A művészettörténet e téren sokáig a férfiak neveihez köti az eredeti ötleteket, így Moss munkássága sokáig háttérbe szorult.

A kiállítás végén a női művészekről készült portrék és a tőlük származó radikális eszmék elevenítik meg azokat a hangokat, amelyeket a művészettörténet évtizedeken át elfojtott. Ez a terem nem csupán egy múltbeli pillantás, hanem egy bátor invitálás is arra, hogy újraértelmezzük, kik és miként formálták a modernizmus narratíváját. A Belvedere tárlata rávilágít arra, hogy a perspektíva megváltoztatásával egy teljesen új, gazdagabb történetet építhetünk fel.