"Amikor a felcsúti focicsapat valóban a piacon fog boldogulni, és a rokonság, valamint mindenki, aki közpénzből profitál, eltűnik a színről, akkor elérjük az egyenlőséget."

Schwechtje Mihály Sünvadászat című filmje nyitotta meg a tizenhárom év kihagyás után visszatérő 44. Magyar Filmszemlét. A thrillerelemekkel teletűzdelt, feszes tempójú családi dráma alkotója elárulta, milyen, amikor minimális pénzből készül el egy film. Orbán Viktor fóti beszédét meg szégyenletesnek tartja.

A független film kifejezés manapság sokkal többet jelent, mint csupán a Nemzeti Filmintézet (NFI) által nem támogatott alkotásokat. A függetlenség elsősorban a kreatív szabadságra utal, amely lehetővé teszi a filmesek számára, hogy saját elképzeléseik és vízióik szerint dolgozzanak, anélkül, hogy a nagy stúdiók vagy a kereskedelmi érdekek befolyásolnák őket. Emellett a független filmek gyakran kísérletezőbbek, merészebbek és egyedi hangvételűek, mint a mainstream produkciók. Ezek az alkotások sok esetben a társadalmi, politikai vagy kulturális kérdésekre reflektálnak, és olyan témákat boncolgatnak, amelyek nem mindig kapnak teret a hagyományos filmes világban. A független filmek világában a finanszírozás forrásai is sokfélék lehetnek: a közönség támogatásától kezdve a kisebb alapítványok és pályázatok révén szerzett forrásokig, egészen a crowdfunding platformokig. Így a független filmek nem csupán a támogatás hiányát jelentik, hanem egy új lehetőséget is a különböző hangok és történetek megjelenítésére a filmiparban. Összességében tehát a független film kifejezése a művészi önállóságot, a kreatív kísérletezést és a társadalmi reflexiót is magában foglalja, ami jelentős eltérést mutat a hagyományos filmes megközelítésekkel szemben.

A financiális összetartozás, vagyis az NFI nemtámogatása egyértelműen kirajzolódik. Az új független filmek – például a Január 2., a Magyarázat mindenre, a Fekete pont, az És mi van Tomival? vagy Hajdu Szabolcs munkái, aki bár egy kicsit idősebb nálunk, de mégis a mi generációnk része – között egyfajta közösségi érzést fedezek fel. Ez az érzés leginkább a filmek készítési időszakában gyökerezik. Talán mi már kevésbé vagyunk kitéve a huszadik századi magyar traumák hatásának, így inkább a jelen problémáira reflektálunk, arra, ami a mindennapi életünket formálja. A másik közös vonás, amit észlelek, hogy mindannyian az Andy Vajna-korszakban léptünk ki az egyetem padjaiból. Szilágyi Zsófi valamivel korábban fejezte be tanulmányait, de ő is késlekedett a filmkészítéssel. Tehát abban a korszakban kellett volna alkotnunk, de különböző okok miatt nem tudtunk. Ez a közös élmény mintha mindannyiunk számára meghatározóvá vált volna, mint a legjelentősebb gátja az életünknek. Nem állítom, hogy minden egyes filmünk politikai állásfoglalást tükröz, de kétségtelen, hogy a hangulatunkat, a szándékainkat ez a közös tapasztalat formálja.

Vannak olyan rendezői generációk, akik, ha nem jön a támogatás, hajlamosak feladni az álmaikat.

Ez a mi világunkban teljesen hiányzik, mert ha így lenne, akkor biztosan nem létezne a filmünk.

Mi is megpróbáltunk pályázni, legalábbis én személy szerint beadtam a pályázati anyagot. Tudatában voltam annak, hogy mekkora problémák vannak a rendszerben: a szakmai szervezetek kimaradtak, és a döntőbizottság kialakulásának módja is aggasztó volt. Ennek ellenére nem adtuk fel, és mindent eljuttattam a megfelelő helyre. Próbálkoztunk, de sajnos gyorsan megkaptuk a valóság pofonjait.

Az ismeretlen fiatalokból nem lesz címlap, abból, hogy hogyan nem kapott pénzt. Ez nem a személyünknek szólt, hanem a történelmi helyzetnek. De még egy mondattal visszakanyarodva, csak hogy ne legyen félreérthető: nem arról van szó, hogy nem érdekelnek minket a 20. századi traumák, hanem inkább arról, hogy a mi életünket azok nem határozták meg olyan erősen, mert később születtünk. Én egy évig voltam úttörő, így semmit nem értettem az egészből, csak hogy fel kellett rakni a nyakkendőt. Nyilván a szüleinktől tudunk azért sok mindent, és ilyen értelemben nem azt mondom, hogy nem érdekel, de ott vannak még a szemtanúk velünk együtt, akik hitelesebben meg tudnak szólalni egy '56-os forradalomról, mint a mi generációnk. Például Mészáros Márta, aki megélte az egészet, megvan benne a tudás, én meg maximum spekulálni tudnék róla, vagy nagyon-nagyon sok kutatással, esetleg valamit kicsavarnék a fejemből, amiről azt érzem, hogy az utókor gyermekeként egy hiteles nézőpont lehet a témáról.

Ha valaki megkeresne egy történelmi film ötletével, valószínűleg először izgatottan hallgatnám végig, hogy miről van szó. A történelmi filmek mindig is lenyűgöztek, hiszen lehetőségük van arra, hogy életre keltsenek egy eltűnt világot, és megmutassák a múlt tanulságait. Kérdéseket tennék fel az ötlet mögött álló motivációkról, a karakterekről és a történet mélységéről. Célom az lenne, hogy közösen felfedezzük, hogyan lehetne a történetet még izgalmasabbá és hitelesebbé tenni. Végül pedig biztosan megosztanám a saját ötleteimet és javaslataimat, hogy közösen alakítsuk a projektet egy igazán figyelemfelkeltő alkotássá.

Ha olyan személy keresne meg a mohácsi vész témájával, akit hitelesnek és komolyan vehetőnek tartok, biztosan megtisztelném azzal, hogy leülnék vele beszélgetni. Kíváncsi lennék, miért találja ezt a témát izgalmasnak. Ha úgy érzem, hogy az ő nézőpontja valami különlegeset nyújt, lehet, hogy elmélyednék a kutatásában. Véleményem szerint bármiből készíthető film, de nem hiszem, hogy a történelmi film mint műfaj valójában létezne. Sőt, úgy gondolom, hogy az „kostümös film” kifejezés még zavarosabb, hiszen mintha a jelmezek határoznák meg a film mibenlétét, nem pedig a történet vagy a mondanivaló.

Ha nem áll rendelkezésre állami támogatás, milyen forrásokból valósulhatnak meg olyan független magyar filmek, mint a Sünvadászat?

Eredetileg, amikor megfogalmazódott bennem a film forgatásának ötlete, úgy hittem, hogy teljesen a nulláról fogunk dolgozni. Azonban két szervízcég, a CineSuper Színes Szuper és a Kraft Rental, beállt mögénk, és segítettek abban, hogy a körülmények sokkal kedvezőbbek legyenek, mint amit elképzeltem. Ez azt is jelenti, hogy a stábtagok végül díjazást kaptak, még ha nem is a filmiparban megszokott gázsikat. Itt óriási a különbség, mert a külföldi produkciók sokkal többet fizetnek, így egy magyar film számára nehéz megfelelő stábtagot találni, még ha van is látható költségvetése. Az itt forgó nemzetközi filmek jelentősen megemelték az árakat. Emlékszem, volt egy hangmérnök, akit régebbről ismertem, és ő felhívott, hogy részt vett egy NER-es film munkálataiban, ami miatt lelkiismeret-furdalása támadt. Kifejezte, hogy szívesen jönne hozzánk, hogy egy kicsit „törlesszen” a lelkiismeretének. Persze, hívtuk, és elmondtuk neki, mennyit tudunk ajánlani. A válasza viszont az volt, hogy sajnálja, de ennyiért már nem is kelne fel. Így végül nem csatlakozott a csapathoz.

A 44. Magyar Filmszemle díjátadóján Tarr Béla életműdíjjal tüntették ki, elismerve ezzel a rendező kiemelkedő hozzájárulását a magyar filmművészethez.

Végső soron, kik azok, akikkel egy alacsony költségvetésű magyar film megvalósítása lehetséges?

Én csak azt tudom megmondani, hogy az én filmemben kik jöttek el. Főleg pályakezdők, akiknek megéri, hogy kreditjük legyen. Például egy hangmérnök, akinek még nincsen nagyjátékfilmje. Ez az ő rangját is megemeli. Emellett az, hogy ő keverheti le a teljes filmnek a hangját, egyébként is nagyon szép szakmai feladat. Ugyanígy volt a látványtervező és a jelmeztervező is: dolgoznak már egy ideje a szakmában, de mindig más mellett, alatt, és most megkapták a lehetőséget, hogy ez az ő saját projektjük legyen. És így nekik ez megéri. Egyébként meg az előző filmemhez képest is nagyon nagy a változás, azt még 2016-ban forgattuk és volt egy fix stáb, ugyanazokon a posztokon nagyjából ugyanazok az emberek voltak egész végig. Most meg az volt, hogy ott volt az operatőr, a színészek, a producer, meg én, akik állandó tagok voltunk, a többi poszton, volt, hogy naponta váltották egymást az emberek. Ki mikor tudott beugrani. És volt olyan nap, amikor csak Mari Dorottyával, a film főszereplőjével forgattunk, és ő saját magát kellett, hogy kisminkelje, mert aznapra nem találtunk sminkest, aki jött volna. Dorottya egyébként a forgatással párhuzamosan pultozott a Rácskertben, mert az volt a megélhetése.

A filmben látható két gyermek a sajátja. Ez is anyagi indokból alakult így?

Ennek a dolognak a pénzhez semmi köze. Másfél éves korban egy kisgyermeknek nem lehet színészi utasításokat adni. Ha van egy jelenet, amelyben ennie kell, akkor csak akkor fog enni, ha éppen kedve támad hozzá. Az volt a legegyszerűbb megoldás, hogy folyamatosan velünk volt, így meg tudtuk várni azokat a pillanatokat, amikor hajlandó volt csinálni valamit, ami a jelenethez szükséges. Amikor belekezdtünk ebbe az egész projektbe, a feleségemmel egyértelműen megállapítottuk, hogy a gyerekeket a lehető legnagyobb kímélettel kezeljük. Ezt a filmet senki más gyermekével nem tudtam volna elkészíteni. Ha például castingon választottunk volna ki egy olyan gyermeket, aki egyébként vágyik a színészetre - ami a kislányomra nem volt igaz -, akkor sem tudtunk volna megoldani a helyzetet.

A filmben szereplő szülők egy rendkívüli válság közepén állnak, reakcióik pedig gyakran agresszívak, így a kedvelhetőségük igencsak megkérdőjelezhető.

A történet nem tekinthető autobiográfiának, mégis úgy érzem, hogy a három főszereplő – a szülők és a bébiszitter – mindannyian magukban hordozzák némi részemet, hiszen saját tapasztalataim és élményeim is reflektálódnak bennük. Bár a feleségemmel nem éljük meg ugyanazokat a konfliktusokat, a túlhajszoltság problémája számunkra is ismerős. Az a rémület, amikor egy gyermek óvatlan pillanatban valamit lenyel, bármely szülő számára ismerős félelem – ez egy olyan helyzet, ami bármikor bekövetkezhet, és ezáltal minden szülő szívében ott lapul.

Mennyire volt szándékos, hogy a film egyfajta társadalmi üzenetet közvetítsen?

Eddig nem is gondoltam rá, hogy a munkám egyfajta társadalmi kommentár lehet, de az kétségtelen, hogy mindig arra törekszem, hogy a nézők elgondolkodjanak az általam készített filmeken és projekteken. Azok a filmek a kedvenceim, amelyek elindítanak valamit a fejemben, és ahol a gondolatok szárnyra kapnak.

A Sünvadászat a tizenhárom év szünet után ismét életre kelő Magyar Filmszemle nyitófilmjeként debütált.

Örömmel tölt el a szemle, és úgy vélem, nem titok, hogy már évek óta beszélünk arról, hogy végre megvalósuljon.

Ahhoz, hogy a megvalósulás végül elérhetővé váljon, valószínűleg elengedhetetlen feltétel volt, hogy Muhi András tölthesse be a Filmművészek Szövetsége elnöki posztját.

Míg eddig csupán beszélgettünk arról, milyen jó lenne, ha újra megrendeznék a Filmszemlét, most végre valóság lett belőle, és ez igazán izgalmas! Két éve már, hogy a szakmai közösség összegyűlt, hogy valami újat hozzon létre, de sajnos azóta nem sok történt – egészen mostanáig. Ő viszont, mint egy motor, elindította a folyamatot, és megvalósította az álmot. Szerintem rendkívül fontos, hogy legyen egy ilyen esemény, amely összeköti a filmes világot. Ez most a 44. Filmszemle, és ami igazán meglepő, hogy mivel az utóbbi tizenhárom évben nem zajlott, így igazán sokkal több is lehetett volna már. Mégis, ez a rendezvény az egyik legrégebbi hagyományú kulturális esemény Magyarországon. Az, hogy ezt egy tollvonással megszüntették, teljesen érthetetlen döntés volt. Most újra meg kell dolgozni a népszerűségéért, hiszen olyan generációk nőttek fel, akik már nem emlékeznek arra, milyen fergeteges hangulatú rendezvény ez, ahol a szakma találkozik, és a közönség is szívesen részt vehet.

Idén a helyzet új fordulatot vett, hiszen Orbán Viktor maga is részt vett a fóti stúdiómegnyitón, ahol kifejezetten üzent a filmszakma képviselőinek. Úgy gondolom, hogy ez az esemény valóban jelentőséggel bír, és a mostani történések komoly hatással lehetnek a jövőre.

A kellemetlen helyzetekből próbálnak pozitív kommunikációt kreálni. Van egy tény, amely miatt jogosan szégyellhetnék magukat, vagy legalábbis beismerhetnék: tévedtünk. De a rendszer vezetőjének karakteréből adódóan ez nem történhet meg. Arra gondolok, hogy ha Orbán most azt mondaná: nem működik jól a filmes finanszírozási rendszer, és talán érdemes lenne meghallgatni azokat, akiknek tapasztalataik vannak e téren, valószínűleg nagy népszerűségnek örvendene. Az Orbán-beszéd azonban szégyenletesre sikerült: ahelyett, hogy beismerte volna a kudarcot, kríziskommunikáció keretében próbálta sikerként tálalni. Még azt is megengedte magának, hogy ránk mutasson, miért nem tudtunk eddig a piacról megélni. Ekkor jut eszembe, hogy ha a felcsúti focicsapat valóban megélne a piacon, és mindazok, akik közpénzből gazdálkodnak, akkor talán egy szinten lennénk. De beszélhetünk arról is, mit jelent a magyar nemzet kultúrája. Az-e a kultúra, hogy szabadon alkothatunk, vagy inkább az, amikor felülről mondják meg, hogy mit szeretünk, mindenkinek a történelmi filmek tetszenek? A film, akárcsak a színház vagy az irodalom, valójában alulról építkezik, és ez a lényeg.

Névjegy

Schwechtje Mihály 1978-bn született Budapesten. Többszörösen díjazott színházi és filmrendező, bölcsész, egyetemi tanársegéd. Első nagyjátékfilm-rendezése, a tinédzserek elleni internetes zaklatásokkal foglalkozó Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) 2018 őszén került a hazai mozikba.