Kormos Anett: Miért válhatnak az andalgó szerelmesek idegenekké? Az élet néha váratlan fordulatokat hoz, és a legszorosabb kötelékek is megfakulhatnak az idő múlásával. Az andalgó párok, akik egykor egymás mellett sétáltak, álmaikban osztoztak, és közös

A Kormos Anett-rajongóknak izgalmas időszak elé néznek: hosszú szünet után Anett visszatér a reflektorfénybe – mind a színpadon, mind a képernyőn! Március 7-én, 21 órakor a Comedy Centralon debütál legújabb stand-up estje, a TOP LESZ (előzetes ITT), ahol Anett az elmúlt időszak eseményeit egy jó adag humorral dolgozza fel, hiszen szerinte csak nevetve lehetett átvészelni ezt az időszakot. De ez még nem minden: március 8-án a WMN Fesztiválon is színpadra lép, így a rajongók dupla örömben részesülhetnek. E jeles alkalomból idézzük fel együtt egyik írását az Újraolvasóban!

Nemrégiben elmerengtem azon, hogyan alakulhatnak át a kézen fogva sétáló, egykor szenvedélyesen egymásba kapaszkodó párok idegenekké, akik már egy apró érintéstől is megrezdülnek.

(És most, kedves olvasók, akik már hosszú évek óta boldogságban és szerelemben osztoznak, ideje egy kis hátraarc! A következő gondolatok nem nektek szólnak, így nyugodtan lépjetek tovább, ne álljatok meg, hiszen itt most nem találkoztok semmi érdekessel.)

Aztán hirtelen bevillant, hogy a legtöbben már eleve nem valami rózsaszín álomképben indulnak el. Gondoljunk csak bele: az elmúlt években hány olyan esküvőn vettem részt, ahol a pár valóban egymás iránti mély érzelmekből kötötte össze az életét? Most jöjjön a gyors fejszámolás... és voilà, itt az eredmény: CSUPÁN EGY!!! Egyetlen egy ilyen esküvőn voltam, nemcsak az utóbbi évek során, hanem egész életem folyamán. Pedig higgyétek el, imádom a hortobágyi húsos palacsintát, tehát elég szép násznép-múlttal büszkélkedhetek.

De ettől a tények nem változnak: egyetlen olyan esküvőn voltam, ahol azt láttam a vőlegényen és a menyasszonyon, hogy őszinte rajongással néznek egymásra, és valójában le sem szarják, hogy ki van még ott rajtuk kívül, szerintem még azt sem, hogy én szeretem a hortobágyi húsos palacsintát (ami persze mélyen sértő), mert ők össze akarták kötni az életüket ott és azonnal, hogy aztán együtt élhessenek boldogan, míg meg nem halnak.

Még egy alkalommal részt vettem egy ilyen különleges esküvőn.

A többiek esetében gyakran azt tapasztaltam, hogy a szerencsétlen vőlegény csak sodródik az eseményekkel, hiszen „itt az idő, nem igaz? A menyasszony is vágyik rá... és az anyós már az unokának való rugdalózót is kötögeti...” A menyasszony arcáról pedig nem ritkán leolvasható, hogy „végre elérkezett ez a nap, amit már régóta álmodott, ez a gyönyörű ruha, és végül is elég kedveli ezt a fiút... biztos, hogy jó lesz az egész.”

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: Tudom, hogy néha túlzottan egyértelműen gondolkodtam, és talán az is, akiről azt feltételeztem, hogy nem érez semmit, mégis lelkesedett, de... nem, nem így volt! Kérlek, fogadjátok el ezt a kis önző gondolatmenetet tőlem!

Végül is, ha a házasság tartósságát nézzük, lényegében szinte mindegy, hogy ki vagy mi inspirálta az embereket az oltárhoz lépésre.

Olyan párokat láttam már, akikről első ránézésre azt gondoltam, hogy legfeljebb fél évig bírják egymás mellett, és mégis, már több mint egy évtizede együtt vannak, szinte összeforrtak. Másoknál pedig biztos voltam benne, hogy sosem válnak el, mégis, végül a különválás mellett döntöttek. Az élet meglepetései mindig tartogatnak új fordulatokat.

Néha persze sikerült eltalálnom a lényegét, de azért ne vonjatok le abból következtetéseket, hogy én lennék a buta.

Úgy vélem, a férfi-női kapcsolatok olyanok, mint egy érzékeny egyensúlyozó játék. Az ideális párkapcsolatban vagy házasságban a férfi és a nő egyaránt egyformán elkötelezettek, hogy ezt a játékot fenntartsák és folyamatosan mozgásban tartsák. Csak így érhetik el, hogy a libikóka egyensúlyban maradjon, és mindkét fél elégedett legyen.

Megfigyeltem már olyan kapcsolatokat, ahol a nő folyamatosan dominált a férfi felett (vagy éppen a férj volt a domináló fél a nővel szemben, hiszen a fordított eset sem ritka), és mégsem látszott senki elégedetlennek. Az én személyiségem és értékrendem alapján ezek a dinamizmusok idegenek számomra, de nyilvánvaló, hogy máshol ezek a kapcsolatok mégis jól működnek. Persze, csak halkan jegyzem meg, hogy a tartósság nem mindig garantálja a boldogságot sem. Sőt, az ellenkezője sokkal valószínűbbnek tűnik.

Popper Péter egy alkalommal egy műsorban megjegyezte (és most sem fogom pontosan idézni, mert minek is változtassak a régi beidegződéseimen?), hogy ha csupán a statisztikákra támaszkodunk, akkor az érdekházasságok gyakran hosszabb életűnek bizonyulnak, mint a szerelem alapú házasságok.

Az érdek ugyanis időtállóbb kötelék, mint a szerelem. (Ezt már nem ő mondta, ez az én fordításom.)

A férfi-női kapcsolatok kényes egyensúlya valóban könnyen megbillenhet. Éppen ezért mindig is furcsának találtam azt a gondolatot, hogy: "Talán egy gyerek! Egy gyerek mindent megold." Hát nem! Az én véleményem szerint, ha valami igazán próbára teszi a kapcsolatot, az a gyermekáldás. Egy baba érkezése teljesen új ritmust hoz a korábban csak két főre szabott libikókába, és nem ritka, hogy az egyik fél nem tudja vagy nem hajlandó tartani ezt az új tempót. Ráadásul ilyenkor nem csupán egy új élet jön a világra, hanem egy új apa és egy új anya is születik, akiknek meg kell tanulniuk együtt navigálni az új szerepeikben.

Még korántsem biztos, hogy az újonnan szülő apa és anya olyan harmóniában fognak élni egymással, mint ahogyan az ideális esetben a már kialakult egyensúlyú férfi és nő. Előfordulhat, hogy az apának nehezen megy a férfi szerepből való kilépés, vagy éppen ellenkezőleg, a férfi nem engedi, hogy az apai énjét megélje. Hasonlóan, az anya is lehet, hogy annyira elmerül a női identitásában, hogy nem találja meg az utat az anyaság felé, vagy éppen ellenkezőleg, úgy érzi, hogy a nőiessége elnyeli őt. Ezek a dinamikák gyakran bonyolult helyzeteket teremtenek, amelyek megnehezítik az új családtagok közötti kapcsolat kialakulását.

De vajon miként őrizhetjük meg a szenvedélyt, hogy a "szeretlek" és "hiányzol" üzenetek ne legyenek felcserélve a "tej, kenyér, pelenka" típusú, mindennapi rutinra? Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy az érzelmi összetartozás helyét a hideg, érzelemmentes egymás mellett élés vegye át? Hűha... ez igazán elgondolkodtató kérdés, nem igaz?

Az igazság az, hogy léteznek olyanok, akiknek mégiscsak sikerül. Bár a számuk nem nagy, de ott vannak, és elérik a céljaikat.

Hogy mi a titkuk? Fogalmam sincs. Ezért azt javaslom, gyűjtsük be őket (most úgysem figyelnek, éppen "hátraarcba'" vannak), és erőnek erejével szedjük ki belőlük, mit tudnak!

Sajnálatos módon, az egyetlen megoldás, ami eszembe jutott a házasságok tönkremenésének okainak feltárására, egy meglehetősen drámai és vérszomjas megközelítés.

Nem az igazi, ugye? Sajnálom. Én - így első körben - eddig jutottam a gondolkodásban. Nem sokkal több, mint a semmi, a valaminél viszont jóval kevesebb. De ettől még hálás vagyok az ösztönzésért.