Kritika: Az Amazon és Ice Cube egy merész lépést tettek, de sajnos az évszázad eddigi leggyengébb filmjét hozták el nekünk a Világok harca világából. A film nemcsak hogy nem tartotta meg a nézők érdeklődését, de a történetvezetés és a karakterek kidolgozo
H. G. Wells klasszikusának silány és nevetséges átirata egy libertárius lázadásra buzdít: a hatalomra nem érdemes számítani, de az Amazon szinte szuperhősként érkezik, hogy megmentse a bolygót!
"Az én édes bébi drónom!" - ugatja bele a kamerába jellegzetes, keménycsávós hangján Ice Cube a Világok harca több pontján is. A vezető nemzetbiztonsági tisztviselőhöz annyira nem illő stílus még hatásos és vicces is lenne, ha egy pár perces, H. G. Wells által inspirált Amazon-reklámban szembesülnénk vele, amely a gigacég új, drónos csomagküldő szolgáltatását mutatja be.
Igen ám, de sajnos az történt, hogy ezt a pár perces reklámot a bűnrészes Rich Lee rendező segítségével másfél órásra húzta széjjel a cég, és a létező leggázabb módon prezentálta: a film TELJES játékidejében a rapper által alakított Will Radford számítógépének képernyőjét bámuljuk, illetve webkamerán keresztül a férfi arcát. Radford - látszólag tök egyedül - munkahelyén ragad, miután a Földet egy meteorzápor sorozza meg, az óriási sziklákból pedig előbújnak a Wells regényéből ismert háromlábú földönkívüli pusztítógépek.
Radford belemerül a Zoom-hívások világába, ahol értekezleteket szervez, táblázatokat optimalizál, és a hackelés művészetét is gyakorolja. Mindezek mellett részletes magyarázatot ad a film történetéről, amely csakis a legújabb technikai trükkök révén, például meghackelt telefonok kameráin keresztül vagy híradásokból érhető el. Az Amazon és a Universal közös produkciója mesterien ragadja meg azt az élményt, amikor figyelemmel kísérjük, ahogy mások egy videokonferencián keresztül, kábultan játszanak Dungeons & Dragons-t. Igaz, hogy egy D&D kampány során a történet és a színészi teljesítmény gyakran csak közepesen szórakoztató, de ez a film ezt a furcsa, mégis vonzó élményt ülteti át a vászonra.
Kritikám következő részében egyfajta szertelen dühöngés bontakozik ki. Figyelem, spoileres tartalom következik, de őszintén, ez a film annyira csalódást keltő, hogy kit érdekel az elspoilerelés?!
Miért nem látta jönni az emberiség a meteorzáport? Hát azért, mert a földönkívüliek még jó előre elpusztították a világ összes műholdját. Hogyan? Egy meteorzáporral. Oké. Nem fogom felsorolni a cselekmény összes logikai bukkanóját, mert attól félek, hogy nem lenne rá elég hely a PORT szerverein. A film másfél órája alatt nagyon gyorsan történik nagyon sok dolog, legtöbbje színtiszta gyökérség. Amikor pedig itt-ott fantáziát éreznénk egy-egy fordulatban, vagy történetelemben, Lee rendezőként gondoskodik arról, hogy perceken, de inkább másodperceken belül kisiklassa a dolgot.
Az ötlet, hogy a klasszikus történetet egy számítógépes vírusra építsük, messze nem újkeletű, de mégis izgalmas irányt ad a cselekménynek. A Wells-regény híres csavarja mindenki számára ismerős, de a modern feldolgozások gyakran elveszítik az eredeti koncepció szellemiségét. Gondoljunk csak a 2005-ös Spielberg és Cruise nevével fémjelzett verzióra, amely erőteljes kezdetével sokakat magával ragadott, ám a végkifejlet szinte pofonként érte a nézőket: az idegenek egyszerűen megfáztak. Ez a megoldás nemcsak antiklimatikus volt, hanem rávilágított arra is, hogyan lehet egy kreatív ötlet a legváratlanabb módon megbicsaklani. Az alapötlet izgalmas, de a megvalósítás sokszor döcögős, és a várakozásokkal ellentétben nem minden esetben tudja megugrani a lécet.
Kenny Golde és Marc Hyman társírók viszont ezt a csavart egy olyanra cserélik le, amelynek több szinten sincs semmi értelme, és találnak egy másik deus ex machinát is. Kiderül, hogy pont a számítógép előtt ragadt főszereplő két gyerekénél (Iman Benson és Henry Hunter Hall) van az invázió visszaverésének két kulcsa, no meg az is, hogy egyikőjük vőlegénye (Devon Bostick) Amazon-futárként pont képes arra, hogy mindent odafuvarozzon, ahol a cselekménynek szüksége van rá.
Bár nem mondható, hogy teljesen elhibázott ötlet lenne, ha a kezdetben rádiójátékként született történetet a 21. század közösségi média és online kommunikáció világában elevenítenék meg, mégis meg kell jegyezni, hogy Lee folyamatosan arra használja a film eszköztárát, hogy elkerülje a valódi történetmesélés felelősségét. A film jelentős részében a "Show, don't tell" elv brutális elnyomása tapasztalható, mintha csak a nézők figyelmét akarná elterelni a valódi narratív tartalomról.
A rendező mesterien alkalmazza azt a lenyűgöző trükköt, hogy amikor egy karakter életveszélybe kerül, a telefonos felvétel egyre inkább elmosódik és nehezen követhetővé válik. Amikor pedig a feszültség elvileg a csúcspontjára érkezne (bár valójában sosem éri el), váratlanul megszakad a vonal. Pár perc elteltével a veszélyben lévő szereplő újra felhívja Radfordot, és közli, hogy most már minden rendben van. Ez a különös forgatókönyv szinte minden karakterrel megismétlődik - van, akivel többször is.
Ha van valami, amiről tényleg érdemes beszélni a Világok harca kapcsán, az az, hogy micsoda meteorméretű idiótát csinál magából Ice Cube. A gengszterrapper anno nem azért tudott befutni színészként, mert jó színész, hanem mert hitelesen és karakteresen tudja hozni azt a kemény csávót, aki amúgy ő maga a való életben is. Ez bizonyos szerepekben ütős tud lenni, azonban itt egy pillanatig sem hisszük el neki, hogy egy kormányzati szuperhacker lenne.
Ice Cube alakítása akkor is tönkretenné a filmet, ha a többi elem a helyén lenne. Az éles, gondosan megkomponált telefonos felvételek mellett ő az egyetlen arc, amit a vásznon látunk: a játékidő szinte minden pillanatában ott pislog. Óriási kihívás egy ilyen helyzetből meggyőzően eladni egy filmet, hiszen a teher nagy része a rapper vállát nyomja, aki nyilvánvalóan nem készült fel erre a feladatra. Mint mi, ő is csupán képernyőket bámul másfél órán keresztül, miközben komikus, inkább mémbe illő módon reagál: szörnyülködik, fogja a fejét, dühöng, és folyamatosan ismételgeti az "Oh my God!" és "Damn!" frázisokat.
Ahhoz, hogy a történet valóban életre keljen, minimum egy Daniel Day-Lewis vagy Denzel Washington kellett volna a főszerepbe. Nyilvánvaló, hogy egy Oscar-díjas színész nem szívesen csatlakozna egy ilyen projekthez: nem csupán azért, mert a minőség hagy némi kívánnivalót maga után, hanem mert az egész egy nyilvánvalóan cinikus reklámvideónak tűnik, amelyhez aligha merészelnénk a "filmművészeti alkotás" titulust hozzárendelni.
A "Világok harca" film legfőbb célja, hogy az Amazon, Jeff Bezos milliárdos vállalatának hírnevét öregbítse. Már az első percekben is észlelhető, hogy a cég neve gyanúsan gyakran felbukkan a párbeszédekben, sőt, az egyik központi szereplő nem más, mint az Amazon sofőrje. A történet során ez a karakter egy amazonos ragasztószalaggal menti meg az életet, majd ő maga hozza létre a világ megmentésére irányuló mestertervet. Eközben Ice Cube többször is megjegyzi, hogy az Amazon-vásárlókosár szent és sérthetetlen. A film csúcspontján a főszereplők egy Amazon-drón segítségével próbálják célba juttatni a pendrive-ot, amely egy szupervírust rejt. Azonban a film nem magyarázza meg, hogyan képes egy pendrive biológiai vírust szállítani. "Ez a csomagszállítás jövője!" - hirdeti lelkesen a drónnal a hős sofőr. De amikor az egyik űrlény földhöz vágja a drónt, és az nem tud tovább repülni, a helyzet válságossá válik. Miután a drón segítségre szorul, a hősök kétségbeesett lépésre szánják el magukat: egy ezer dolláros Amazon-ajándékkártyát küldenek egy közeli hajléktalan telefonjára, bátorítva őt, hogy kockáztassa az életét, és segítsen átfordítani a drónt. Ekkor a PORT szerzője már hangosan reklamál.
Az átlátszó Amazon-hirdetésnél sokkal figyelemfelkeltőbb, hogy a Világok harca című mű témái és rejtett üzenetei az amerikai libertárius és konzervatív nézők ízlésének kedveznek - ami nem éppen a hollywoodi hagyományok szerint való. A film mögött megbúvó "tanulság" lényegében arról szól, hogy az egyéni jogok mindennél fontosabbak, és ez a gondolat sokak számára meglepő lehet egy ilyen mainstream produkcióban.
A konzervatív körökben népszerű figurák is feltűnnek: a cselekmény egyik kulcsfontosságú eseményéről a Fox News tájékoztatja a nézőt. (Miért is tudja a nemzetbiztonsági vezető, aki az elnökkel zoomol, a tévéből megismerni a földönkívüli invázió legújabb fejleményeit? Ki tudja.) A film végén, amikor a mellékszálakat elvarrják, Joe Rogan közvetíti az információt, míg Tucker Carlson is megoszt egy másikat. A kormány éppolyan nevetségesen gonosz, mint a Covid legsötétebb időszakaiban terjedő összeesküvés-elméletek a 4chanen, vagy a Hihetetlen! Magazin lapjain. Uncle Samet kizárólag az érdekli, hogy minél több embert lehallgathasson, még ha emiatt a világ pusztulását is kockáztatja. A megfigyelő-állam pedig évtizedek óta titkolja a földönkívüli skinwalkerek létezését (reméltem, hogy soha nem kell ezt a szót munkaidőben leírnom) - persze ehhez túl buták ahhoz, hogy megfelelően felkészüljenek a támadásukra.
Hát. Ha így néz ki a hollywoodi mainstream konzervatív fele 2025-ben, akkor köszönöm, de inkább jöjjön a sokadik white savior-film a sokadik féltehetséges, a Demokrata pártnak rendszeresen adományozó WASP rendezőtől, vagy a még többedik Donald Trump- és/vagy Elon Musk-paródia főgonosz. Vagy inkább sugározza az agyamba a nap huszonnégy órájában a nemzetbiztonság a John Oliver show-t egy meghackelt műholdon keresztül.
