Miklósy György 100. Évfordulója alkalmából emlékezzünk meg egy olyan személyiségről, aki maradandót alkotott, és akinek nyomdokain sokan jártak. Az évszázad során végzett munkája és hozzájárulása inspiráló példa lehet mindannyiunk számára. Ünnepeljük meg
Miklósy György ma lenne száz éves, és remélem, hogy sokan őrzik még emlékét. Nem volt éppen magas termetű, de ahogy telt az idő, úgy vált egyre teltebbé, mintha ez lett volna az ő sorsa. Joviális mosolya mögött viszont gyakran bujkált a szarkazmus éles nyelve. Csendes megjegyzései mögött végtelen tudás és tapasztalat rejlett, sok mindenről volt határozott véleménye. Kis szerepek nagy mestereként, sőt, igazi művészeként hagyta nyomát a színpadon. Huszonöt éven át a Vígszínház tagjaként ragyogott, majd élete végéig a Radnóti Színház falai között alkotott.
Ha valaki, akkor az ő esetében valóban beszélhetünk színészdinasztiáról. Nagyapja, Miklósy Gyula, 1872-ben alapította a Miklósy Színházat a Klauzál téren, amely akkoriban még István térnek hívtak. A színház később leégett, de ő nem adta fel: bejárta a vidéket, és több kötetnyi naplójában szívszorítóan és lenyűgözően mesélte el a színészélet keserveit és örömeit. Hat gyermekét is a színház világa vonzotta, sőt a legkisebb fia, György, természetesen színész lett. Ráadásul az édesanyja, Molnár Aranka, szintén a színpadon találta meg helyét. Mondhatni, a színészetet "vérvonalon" örökölte. Gyerekként, amikor apja az Óbudai Kisfaludy Színház igazgatója volt, huszonnyolc szerepet játszott el, ami már önmagában is lenyűgöző teljesítmény. Mégis, könnyen megutálhatta volna a színházi életet, hiszen az nem csupán játék, hanem kemény munka, sokszor kimerítő robotolás is.
A mama, aki neves primadonnaként tündökölt Miskolcon és Pécsett, az Operettszínház csillagaként ragyogott. Fiatalon házasodott, ami azonban véget vetett karrierjének. A szülők jól tudták, hogy a színészet nem csupán csillogás, hanem rengeteg küzdelem és nehézség is rejlik. Amikor fiuk büszkén bejelentette, hogy színész szeretne lenni, igazi pánik tört ki a családban. Főleg a mama volt az, aki kétségbeesett. Azt mondogatta, ha van lehetőség normális életre, miért választaná a színpadot? Végül „elvitték” a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol bölcsész szakon végzett, de előtte már két éve a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt. Az apja Othellóként, Cyranóként és Ádámként játszott, és ezek az álmok mélyen benne éltek. A főiskolán hamar kiderült, hogy Cyrano és Rómeó karaktere kicsit eltér az ő személyiségétől. Eleinte mind hősöket, mind karakterszerepeket játszott. Két év színészi tapasztalat után bízta rá a rendező a fülig szerelmes Demetrius szerepét a Szentivánéji álomban. Mohón és alaposan tanulmányozta a szerepet, felfedezte a karakter múltját és jelenét, de a siker elmaradt. Az igazi áttörést Gorkij Ellenségek című darabjában érte el, ahol egy kiállhatatlan, áruló hivatalnokot alakított, s ezzel mindenkit lenyűgözött, és hirtelen felfedezték benne a tehetséget.
Ez az ember, akit a mindennapi életben talán a polgári értékek megtestesítőjeként ismernek, mesterien tudta alakítani a ravasz és megvetett figurákat, akik a háttérből manipulálnak. Mindezt úgy tette, hogy képes volt néhány rövid mondatban, pár pillanatnyi színpadi megjelenésben egész életeket belesűríteni. Finoman illeszkedett az előadás stílusához, nem azzal akarta magára irányítani a figyelmet, hogy harsányan kilógott a többiek közül. Hasonlóan Gyenge Árpádhoz, aki a Madách Színházban tűnt fel, és akinek a fizikai megjelenése teljesen eltért az övétől, mégis mindketten az alázatosságot választották a rivaldafényben. Egy különösen emlékezetes pillanatra emlékszem, amikor Gogol Holt lelkek című regényének színpadi feldolgozásában a részeg karaktert játszotta. Nem dülöngélt, nem üvöltött, nem keltett feltűnést, csupán állt ott, meredten bámulva a semmibe. Teste alig ingott, az arca pedig azt sugallta, hogy jelenleg nem is itt van. Az alkohol hatására, időlegesen kiiratkozott a valóságból; úgy tűnt, hogy mindennel és mindenkivel, még saját magával is betelt. A nihilizmus mélységeibe süllyedt, ahol már annak sincs értelme, hogy pár lépést tegyen. Egyszerűen csak létezett, de az okát nem tudta megmondani. Ezzel sokak érzéseit fogalmazta meg, mondhatni, a közhangulatot. Ezért is maradt emlékezetes ez a röpke jelenet, még évtizedek után is.
Körmendi János homlokegyenest más epizodista volt. Ő rendszerint ajtóstól tört be a házba, illetve a színpadra. Szinte akármit is játszottak, szeretett tapsra bejönni és tapsra távozni. Ezt rendre meg is csinálta magának. Az eljátszhatatlan szerepek specialistájának is tartották. Ráadásul fiatal korában gyakran tényleg csak pár mondatos feladatokat kapott. Beszéltem egyszer erről vele: "Muszáj volt kétmondatos statisztafeladatokból olyat csinálni, amivel föl tudtam magamra hívni a figyelmet. Eközben rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs olyan színházi műfaj, amelybe én beleillek." Rendszeresen dúsította a szerepeit. Akár plusz beköpésekkel, maga által kitalált cselekvéssorral, igencsak felerősített mimikával, és temérdek színészi tapasztalattal, szép adag tehetséggel. Olykor lejátszotta a kollégáit, szétverte a szituációt, amibe hatalmas elánnal bejött. Néha emiatt rosszallóan összevontam a szemöldökömet. Máskor hálás voltam neki, hogy egy unalmas előadásba végre-valahára telivér életet hozott a színpadra. Gyakran eresztette szabadjára a ripacsvénáját. Ilyenkor előfordult, hogy jóformán kő kövön nem maradt, röhögtetett, ahogy belefér, ezért általában meglehetősen szerette a publikum.
Egyszer láttam, ahogy Törőcsik Mari is így, szabadon kifejeződve lépett a színpadra – pedig ő sosem volt a ripacskodás híve, és epizódszerepeket is ritkán vállalt el a színházban. Még gimnazista koromban, pontosan ötven éve mutatták be a Nemzeti Színházban Ben Jonson klasszikusát, a Bertalan-napi vásárt, amelyet a színes, harsány stílusáról ismert Major Tamás rendezett. Törőcsik egy rövid, de annál emlékezetesebb szerepben tűnt fel, mint egy örömlány, és szinte minden energiáját beleadta a karakterbe. A vásári komédia szellemisége lehetővé tette számára, hogy teljesen kitombolja magát. Színes, tarka ruhába öltözött, és rikácsoló, mégis magával ragadó hangon adta elő a szövegét, miközben egészen a színpad szélére lépett, mintha a közönség minden egyes tagjához akarna eljutni. Ugyanakkor ügyesen érzékeltette, hogy a karaktere egy kiszolgáltatott, megélt nő, aki a megélhetése érdekében kénytelen ennyire harsányan megjelenni. Így, bár remekül szórakoztatott minket a ripacskodásával, egy cseppet sem feledkezett meg a karakter mélységéről és emberi vonásairól sem.
Miklósy általában akkor is visszafogott maradt, ha körülötte a kollégáinak zöme bántóan ripacskodott. Frőhlich tanár úrként ott ült a Tanár úr kérem egy Szakonyi Károly által átvariált változatában, amiben a Karinthy által megírt egykori osztály tagjai osztálytalálkozót tartanak. Lerítt róla, hogy nem ezt várta. Hitt benne, hogy legalább Steinmannból világmegváltó tudós lesz, de csak egy vacak kis bankár lett, nyamvadt rózsadombi villával, meg egy halom pénzzel és tuti biztos egzisztenciával. Csak ült és joviálisan mosolygott. Megtört, kimért visszafogottsága érzékeltette, hogy mindaz az emberség, bölcsesség, amit igyekezett átadni, tovaveszni látszik.
