Mondandójával egyedül is képes hatalmas változásokat elérni.

A cikk elküldéséhez e-mailben, kérjük, kattintson erre a linkre, vagy másolja ki az alábbi URL-t, és küldje el: https://demokrata.hu/sport/szerepek-es-vallalasok-1064414/

- Hiányérzete van, vagy megkönnyebbülést érez, hogy nincs ott a világbajnokságon?

A hiányérzetet az okozza bennem, hogy nem tudok együtt lenni a csapattársaimmal, és nem élhetjük át közösen a világesemények izgalmait. Jelenleg a versenyzés nem vonz. Az év elején még úgy terveztem, hogy részt veszek a vébén, de tavasszal annyi betegségen mentem keresztül, amiket a kisfiam hozott haza a bölcsődéből, hogy végül el kellett fogadnom, hogy idén lemondok erről. Hiszek a sorsszerű jelekben, és úgy éreztem, hogy most nem ez a megfelelő idő a versenyzésre. Meggyőződésem, hogy helyesen döntöttem, és ezt nem bánom. A kisfiamnak szüksége van rám az óvodai beszoktatás során. Nem lett volna helyénvaló, ha a világbajnokság miatt elvonom őt a közösségétől, szerettem volna, ha a többiekkel együtt léphet be első alkalommal az óvodába.

Az ezüstéremmel zárult párizsi paralimpia után a sportoló mégsem jelentette be, hogy visszavonul, pedig milyen szép befejezése lett volna ez a karrierjének! Szülése után a dobogóra visszatérni igazán inspiráló történet lett volna. Most már megengedhetné magának, hogy búcsút intsen az uszodának, és kijelentse, hogy az élet más területei, mint a család vagy a személyes fejlődés, mostantól fontosabbak számára. De vajon tényleg lezárult a fejezet az úszásban, vagy még mindig ott él benne az úszás iránti szenvedély?

Az idei évem igazán különleges élményekkel teli volt, és az, ami számomra a legfontosabb, az a családom. Nem titok, hogy szívesen visszatérnék a víz világába, és újra úsznék, de a kisfiam mindig is az első helyen áll számomra. A párizsi paralimpiai felkészülés során is hasonló prioritásokkal éltem, de emlékszem, hogy három hónaposan otthon kellett hagynom őt az edzések miatt. Korán elszakadtunk egymástól, és noha ő talán nem érezte meg annyira, de nekem a szívem mélyén nagyon megviselték az események. Nem szeretném újra megélni ezt a fájdalmat. Ha újra bele kellene vágnom a párizsi felkészülésbe, nem tudom, hogy vállalnám-e, mert a lelki terhek, amiket magammal hoztam, nagyon nehezek voltak, és nem tudtam velük mit kezdeni.

- A lelkiismeret-furdalással, hogy jó vagy rossz anya-e, ha az úszást is választja?

Nyilvánvaló, hogy ez is szerepet játszott, de közben a fejemben motoszkált, hogy ha nem úszom, akkor elveszítem a munkám, és nem tudom biztosítani számára azt az anyagi hátteret, amit szeretnék. Utólag már úgy érzem, jó döntést hoztunk, de ez nem jelenti azt, hogy a szívem könnyebb lenne. Végül is mindent megpróbáltam megadni neki; amikor megbetegedett, ott voltam mellette, és nem mentem edzésre, vagy igyekeztem minél hamarabb hazaérni hozzá. Megoldottam a helyzetet, de arra nem számítottam, hogy lelkileg ennyire megterhelő lesz mindez.

Az, amiről beszél, rendkívül lényeges, hiszen sokan nincsenek tisztában azzal, milyen óriási áldozatokra van szükség egy sportoló részéről a siker érdekében. A kihívások ellenére hatalmas eredményeket ért el, amelyet az egész ország ünnepelt. Azonban úgy tűnik, hogy a szavaiból áradó érzések alapján talán nem biztos, hogy újra ezt az utat választaná.

Az anyai ösztön és a kötődés hatása a szülői szerepre sokkal mélyebb és összetettebb, mint ahogy azt előzetesen el tudtam képzelni. Hiába készültem a kihívásokra, nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire erős szeretet és kapcsolat fog kialakulni közöttem és a kisfiam között. Minden gondolatom az ő jólétére összpontosult, és ez az érzés teljesen új dimenziót adott az életemnek. Azt hittem, hogy a szülés után minden flottul fog menni, és hamarosan visszatérhetek a sporthoz. Azonban amikor el kellett hagynom a három hónapos kisbabámat, a szívem összeszorult. Én ismerem a legjobban őt; tudtam, mikor sír, és miért, de a körülmények kényszerítettek arra, hogy átadjam másnak a felügyeletét. Büszke vagyok az ezüstérmemre, és hálás vagyok minden támogatásért, amit kaptam, hogy elérjem ezt a célt. Fontos volt számomra, hogy a kisfiam velem lehessen az utazások során, de bevallom, hogy ez anyagilag megterhelt minket. A sportoló anyák támogatása szép dolog, de a gyakorlatban sokszor úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy a gyermekünket biztonságban tudhassuk, külön bébiszittert vagy nagyszülőt kell magunkkal vinni az edzésekre és versenyekre. Ők is csapattagok, és ugyanúgy szükség van rájuk, mint ránk, de a finanszírozásból ez sokszor kimarad. Ha nem találunk szponzort az utolsó évre, nem tudom, hogyan oldottuk volna meg, hogy anyukám mindenhol ott lehessen velem, hiszen egy háromhetes edzőtábor árának fedezése jelentős anyagi terhet ró ránk. Amikor arról beszélünk, hogy támogassuk a sportoló anyákat a visszatérésben, vagy bátorítsuk őket a gyermekvállalásra, fontos, hogy a körülményekre is figyeljünk. Szerencsére az úszószövetség mellettünk állt, és támogatta az erőfeszítéseinket. Egy példa Norvégiából mutatja, hogy a kézilabdázók esetében a bébiszitterek költségeit is fedezik, mivel tisztában vannak vele, hogy milyen alapvető szerepet játszanak a sportolók életében. A 2023-as manchesteri világbajnokságra való kvalifikálásom után sajnos kénytelen voltam kihagyni a vébét, mivel még szoptattam a kisfiamat, és nem tudtam elválni tőle. Anyagilag pedig nem volt lehetőségem arra, hogy mindenkit magammal vigyek. Döntést kellett hoznom, és szeretném, ha a jövőbeli sportoló anyák elkerülnék az ilyen nehéz helyzeteket. Bátorítani szeretném őket, hogy merjenek gyermeket vállalni, és ne érezzék úgy, hogy ez a karrierjük végét jelenti.

A sportolók pályafutását az olimpiai ciklusok formálják, és minden tevékenységünket ehhez a ritmushoz igazítjuk. Ha a jelen pillanatra fókuszálunk, a jövő lehetőségei izgalmas perspektívákat nyújtanak. Az úszás még mindig képes olyan örömöt és inspirációt adni, ami különösen most, anyaként, új dimenziót nyer. A prioritások átalakulásával ez a sportág újra felfedezhető, és újfajta boldogságforrássá válhat az életünkben.

Még három év választ el minket a Los Angeles-i paralimpiától. Bevallom, inkább a korom és a testem állapota foglalkoztat, mintsem a verseny. Kíváncsi vagyok, hogyan fog reagálni az edzésekre, és a felkészülés menete mennyire lesz zökkenőmentes számomra. Nyilvánvaló, hogy szeretnék ott lenni, nem tagadom. Már utánanéztem a pontos időpontnak is; a paralimpiák általában szeptemberben zajlanak, de Los Angeles esetében augusztus végére esik a rendezvény. Ez pedig kicsit bonyolítja a dolgot, hiszen Mór éppen ekkor kezdené az iskolát, így éppen hazaérnénk...

- Mivel a jelek szóba kerültek, úgy érzem, hogy ez igazán ígéretesnek mutatkozik.

Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem: valóban! Igazán elgondolkodtató ez a téma.

A színpadon elhangzott beszédében kiemelte, hogy az úszás során a test még inkább a közönség figyelmének középpontjába kerül, ám ennek ellenére a sport segítségével sikerült legyőznie a szorongását, a szégyenérzetét és a fogyatékosságát. Az emberek nem a hiányosságait, hanem a benne rejlő értékeket látják. Így nem az eredményei a legfontosabbak, hanem az a bátorság, amellyel szembenézett önmagával. A szülés utáni teste és a megváltozott élethelyzete mennyire nehezen fogadta el? Újra meg kellett küzdenie a belső démonjaival, és "levetkőznie" a szorongást?

Ugyanazok az érzések törtek fel bennem, mint gyerekkoromban, és a szorongás is visszatért. Az uszodában mindig ott vannak a gyönyörű, tökéletes testű lányok, és régen én is büszkélkedhettem egy sportos alakkal. De amikor a szülés utáni depresszióval küzdöttem, akkor a helyzet sokkal nehezebb volt. Ma már viszont teljesen elfogadtam magam, és büszkén mondhatom: ez vagyok én! Talán ezért sugárzok most nyugalmat. Nem arról van szó, hogy beletörődtem, hiszen aktívan dolgozom a változásért! Mindannyiunknak van valami, ami nem tetszik magában, és mindannyian másképp reagálunk erre; van, aki jobban szenved, van, aki kevésbé. Akinek például olyan testtel kell szembenéznie, mint nekem, annak nincs választása – ezt kaptam, és ebből próbálom kihozni a legjobbat, a legjobbat, és főként azt, hogy szeressem önmagam pontosan úgy, ahogy vagyok. Anyaként azonban rendkívül nehéz a helyzet. Szerintem sokan átélnek hasonló dolgokat, hiszen a közösségi média tele van idealizált szülés utáni képekkel; a vékony nők, kockás hasak, miközben neked a saját tested másképp reagál. Emlékszem, Hódmezővásárhelyen, ahol edzőtáborozni szoktunk, átmentem a strandra, és végre jól éreztem magam! Mert nem a közösségi média hamis képeivel találkoztam, hanem a való élettel! Ez hihetetlenül jót tett nekem. Pont mondtam is a páromnak, Álmosnak, hogy mennyire ostobának érzem magam, hogy ezekre a közösségi oldalakra nézek, és emiatt rosszul érzem magam. Hiszen mindenkinek ki kellene lépnie a való életbe – persze ott is találkozunk néhány genetikailag előnyös alakkal, de a többség biztosan nem az.

Szerencsére mindannyian különbözőek vagyunk, és éppen ez adja az élet szépségét.

- Persze, hogy nem! Ugyanúgy vannak hibák, narancsbőrök, amiket szégyellünk magunkon. És? Emberek vagyunk, anyák vagyunk. Mégiscsak kihordtunk egy életet, életet teremtettünk és utána a testünkből tápláltuk! Nekem is meg kellett tanulnom tisztelni magamat, és elfogadni, hogy a szülés ezzel jár.

- Mennyire billentik ki a közösségi médiás vélemények? Mindig az összefogást erősíti, példával próbál elöl járni, de még így sem kerüli el a támadásokat.

- Nem vagyok egy konfliktuskerülő ember, szóval azért bele tudok állni dolgokba, meg tudom védeni magam. Nem a negatív vélemény kelt bennem rossz érzést, hanem amikor direkt bántást kap az ember, vagy direkt ocsmány dolgokat írnak rá mindenféle ok vagy indok nélkül. Megtanultam kezelni, de ha a kisfiamat bántják, fölöslegesen, az nehéz. Amikor megszületett, kiraktam az első fotókat, és sok bántást kaptam... az azért megérintett. Én sem vagyok mindig szikla, van, amikor át tudnak jönni a falon, de a legtöbb esetben nem. A szerető családom, szüleim, a húgom támogatása, jelenléte azonban segít, ki tudom beszélni a problémát, és pszichológussal is dolgozom. Kritikát lehet persze megfogalmazni velem szemben, főleg ha nem bántó szándékkal teszi valaki, de ez talán már kiment a divatból...

- Amikor kiáll bizonyos ügyek mellett, vagy jelenleg, amikor belépett a Fogyatékosságügyi Digitális Polgári Körbe, felméri, milyen hatással lehet az életére? Hogy a legjobb szándéka ellenére az összefogás helyett megosztó lesz?

Úgy érzem, hogy az emberek megosztó véleményeket alkotnak rólam – vannak, akik mélyen szeretnek, míg mások éles kritikával illetnek. Amikor úgy döntöttem, hogy gyermeket vállalok, valóban sok megjegyzést kaptam, de a legtöbben támogatásról és szeretetről biztosítottak. Életem során több alkalommal is "megmozgattam" a közvéleményt a szavaimmal és megnyilvánulásaimmal. Szinte az elsők között álltam ki amellett, hogy rokkantként is élhetünk olyan életet, ami igazán a miénk. Minden egyes gondolatomért vállalom a felelősséget, nyíltan, a nevemmel és arcommal együtt. Igen, így van, terhes lettem, és ezt is büszkén vállalom.

A mai napig nehezen érthető számomra, hogy miért támadták és vádolták őt, sőt, emlékszem, voltak olyanok is, akik felelőtlennek titulálták, csupán azért, mert fogyatékossággal élőként döntött úgy, hogy gyermeket vállal.

Miért ne lehetne nekem gyerekem? Az, hogy nincsen lábam, nem változtat azon, hogy érző ember vagyok, aki szeretne részesülni a szerelemben, a családban és a gyereknevelés örömeiben. Az életem során mindig is szembesültem a negatív kritikákkal, és most is megosztottam az államtitkár úrral, hogy vannak félelmeim a polgári körhöz való csatlakozással kapcsolatban. Nem magam miatt aggódom, hanem a kisfiam és a családom biztonsága miatt, mert nem szeretném, ha őket bántanák vagy támadnák. Ez az egész helyzet számomra érthetetlen! A fogyatékosügy iránti hitem töretlen. Abban hiszek, hogy mindig van lehetőség a fejlődésre, és többet tehetünk azért, hogy a társadalom elfogadóbb legyen. Ha visszatekintek arra az útra, amit bejártunk, akkor látható, hogy hatalmas lépéseket tettünk, de még mindig van mit pótolnunk. Kérlek, gondolj csak bele: 60-70 évvel ezelőtt a fogyatékossággal élőket elszigetelték, és megalázták őket. Ehhez képest most már bátran vállalhatom önmagam, és büszkén hagyhatom el az otthonomat, hiszen egyre több helyen akadálymentesen tudok közlekedni. Nem állítom, hogy minden tökéletes, de a 10-15 évvel ezelőtti helyzethez képest hatalmas előrelépéseket értünk el. Igen, parasportolóként ma már sokkal jobb életet tudok élni, mint 15 évvel ezelőtt. A parasport területén anno szinte alig volt anyagi támogatás, most pedig már sokkal kedvezőbb a helyzet, és ezt el kell ismerni. Én soha nem álltam oldalak mögött, de az ügyeket mindig támogatom. A fogyatékosügynek pedig mindig politikai hovatartozástól függetlenül kellene működnie. Ez a meggyőződésem. Abban a pillanatban, amikor a szerepvállalásomat politikai irányba terelik, nem leszek partner. Számomra a legfontosabb, hogy hiteles maradjak, és a tükörbe nézve mindig büszke legyek arra, amit képviselek. De sajnos, hiába mondom, vannak, akik soha nem fogják megérteni ezt az érzést…

Megfigyelhető, hogy amikor élsportolók nyíltan kifejtik véleményüket társadalmi kérdésekről, sőt politikai témákra is reagálnak, gyakran rendkívüli támadások célpontjaivá válnak. Ha visszatekintünk körülbelül húsz évre, láthatjuk, hogy az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina is hirtelen csak a fél ország "Egérkéje" lett. Illés Fanni viszont sok fiatal számára igazi inspirációt jelent. Ön szerint ez a státusz tartós marad?

Bízom benne, hogy ez a megközelítés segíthet, de lehet, hogy az a probléma, hogy a saját nézőpontomból indulok ki. Számomra nem az a lényeg, hogy a barátaim és a környezetem mindenben egyetértsenek velem. A legjobb barátnőm például teljesen másképp látja a világot, mégis ő volt az, aki legjobban bátorított a fogyatékosügyi DPK-szerepvállalásomban. Azt mondta: "Ki más, ha nem te? Ki tudna hitelesebben képviselni ezt a témát? Itt az idő, hogy lépj!" Számomra elképzelhetetlen, hogy azért ne kedveljek valakit, mert más a véleménye. Ha valakinek nem tetszik az én nézőpontom, az ő dolga; nem fogom emiatt elutasítani. Hamarosan bemutatják rólam a portréfilmet, amely bepillantást nyújt a világomba és abba, milyen ember is vagyok valójában. Aki valóban kíváncsi, az megismerhet. Szeretném, ha minél többen látnák, nemcsak azok, akik kedvelnek, hanem azok is, akik egy kis inspirációt keresnek az életükben, hogy megtalálják a saját útjukat. A kisfiam érdekében kissé háttérbe szorítottam a szerepvállalásaimat, és bevallom, néha elfáradtam abban, hogy mindig másokért küzdök. Néha szükség van a pihenésre, hogy újult erővel folytathassuk az utunkat. De úgy érzem, mindig itt leszek, kiállok és harcolok azért, amiben hiszek.