Ne bántsd a színészt, ő egy igazán jó arc!

Kétszáznál több film- és kétszáznál több színházi szerep, a könyv ezekkel a brutális számokkal kezdi Cserhalmi György bemutatását - a Katona József Színház egykori alapító tagja, Jancsó Miklós és András Ferenc filmjeinek főhőse minden bizonnyal az egyik, ha nem a legtöbbet foglalkoztatott ma élő férfi színész.

Cserhalmi igazi példaképe a "ha nem ide születik" koncepciónak, hiszen tehetsége és külseje olyan potenciált rejtett magában, amely akár a nagyszerű filmsztárok életéhez is elvezethette volna a napfényes Nyugaton. Ám a háború utáni generáció kelet-európai művészeként élte meg sorsát – bár ő maga mindig is azt hangoztatta, hogy sosem vágyott végleg elhagyni szülőföldjét. Többször is adódott volna lehetősége, hogy elinduljon a hírnév felé, például a nyolcvanas években, amikor egy amerikai filmstúdió Hollywoodba invitálta. Ám ő inkább a Katona József Színházban próbálta Székely Gáborral A mizantrópot, hiszen számára a hazai színpad varázsa felülmúlta a tengerentúli csillogást.

A különböző betegségek és egyéb körülmények következtében lassan nyolc éve nem állt színpadra, és a filmforgatásokra is csak ritkán vállalkozik. Nyilvános megjelenései is meglehetősen korlátozottak, így ez a most megjelent könyv különösen jelentős kulturális eseménynek számít.

Csáki Judit újságíró-színikritikus Cserhalmi György háromszáz éves, kékkúti parasztházának udvarán (vagy annak közelében) beszélgette át a nyarat a színésszel. Míg Csáki előző két portrékönyve, a Csuja Imréről és az Alföldi Róbertről szóló kötet interjú formában készült, a kritikus ebben nem szólal meg, csak Cserhalmi válaszait, vagyis monológjait olvashatjuk. Kettejük beszélgetéseinek hangulata így is átjön a szövegekből, pontosan érzékelhető például, Csáki mikor száll vitába a színésszel, ilyenkor a "nem, rosszul emlékszel", "ebben igazad van" típusú mondatrészletek jelzik a közbevetéseket.

A kötet Cserhalmi életének korai helyszíneit és szereplőit tárja elénk, kezdve Révfülöp festői tájával és Debrecen sokszínű világával. A történet egy horthysta katonatiszt apával indul, aki a szocializmus árnyékában fizikai munkára kényszerült, valamint a debreceni operadíva anyával, aki bevezette őt a színház varázslatos világába. A beszélgetés során azonban nem követünk szigorú időrendet vagy logikai keretet; bizonyos témák és szereplők újra és újra felbukkannak, szövevényes módon összekötve a múltat és a jelent.

Az életpálya, amelyet Cserhalmi György bejár, tele van színes és izgalmas karakterekkel, valamint felejthetetlen történetekkel, így a „Nem lehet mindennap meghalni” rendkívül szórakoztató olvasmányt nyújt. Cserhalmi egy olyan nagybácsira emlékezik, aki gonosz, púpos és sánta volt, s nem kímélte sem a felnőtteket, sem a gyerekeket, ám a kuplerájban élő felesége titokban átalakította őt egy kamasz szerelem tárgyává. Megismerhetjük Jóskát, a Balaton-felvidéki filmesekre vigyázó rendőrt, aki, amikor Jancsó Miklós irredenta nótákba kezdett a kocsmában, udvariasan jelezte, hogy kénytelen civil ruhába öltözni, mert különben a rendőri egyenruháját viselve be kellene jelentenie a dolgot. És ott van a felejthetetlen pillanat, amikor 1989-ben Konrád György és Csurka István karon fogva sétálgattak, ami néhány évvel később már elképzelhetetlennek tűnt. Az ilyen anekdoták és színes figurák révén a könyv nemcsak szórakoztat, hanem a történelmi kontextust is gazdagon bemutatja.

Azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a könyv elsősorban azokra a közönségtagokra épít, akik már rendelkeznek némi jártassággal a magyar színház- és filmtörténet labirintusában. Számos ismert név bukkannak fel, amelyek között néhány lábjegyzet segít eligibilizálni az olvasót, de ezek száma meglehetősen korlátozott. Valószínűleg nem csupán Marton Endre neve ismeretlen sokak számára, hanem Major Tamásé, Dayka Margité vagy Bódy Gáboré is. A történetek érthetősége megmarad, de aki legalább felületesen tisztában van A tizedes meg a többiek című mű inasának, valamint a Nemzeti Színház egykori tekintélyes igazgatójának karakterével, az ezekre a mikrosztorikra sokkal inkább rá tud hangolódni, és így még élvezetesebbé válik az élmény.

Képzeld el, hogy a Majornál is megfordultam a kórházban, talán kétszer vagy háromszor. Mindenféle cső lógott belőle, de az ápolónők azt mesélték, hogy azért mégiscsak rendesen belemarkol a seggükbe. Amikor legutóbb ott voltam, azt mondta:

Tyutyu, nagyon köszönöm, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat, de most már inkább küldje be az Udvarost."

Valóban, a negyven-ötven évvel ezelőtti mesék többsége valószínűleg nem felelne meg a mai píszí elvárásoknak, de mégis, nehéz ellenállni a mosolynak, amit ezek a régi történetek kiváltanak.

A hetvenes-nyolcvanas években Tyutyu (a Cserhalmi névre keresztelt szakmai álnevének hátteréről is sok érdekesség kiderül a könyv lapjain) személyes ügyeiből és botrányos eseményeiből igencsak sűrű legenda szövődött. Még csak a harmincadik oldalon járunk, amikor előkerülnek a „kujtorgásai”. Cserhalmi magánéletét mindig is diszkréten kezelte, távol tartva magát a bulvárlapok világától. A feleségével való kapcsolata is inkább csak a fájdalmas veszteség árnyékában került szóba, és milyen szépen tudott róla beszélni, miután a halálos betegség elragadta tőle. Most, amikor az otthoni „kimaradozásairól” esik szó, Cserhalmi határozottan kijelenti, hogy nem volt ő annyira rossz férj, mint ahogyan azt sokan gondolják.

"Annak a negyed része sem tükrözi a valóságot, amit rólam állítanak. Legfeljebb három igazság lehet, és ezek közül is inkább kettő az, ami ténylegesen megesett."

„Kérlek, válassz egyet a kettő közül, és neveddel is tüntesd fel!”

A nagy ivások szövevényes hálója végigfut a könyv lapjain, az Egyetem presszó és a Szécsi Kati kocsma éjszakai forgatagán, ahol Cserhalmi hol a társaság szívében, hol magányosan merült el a pohár fenekén. Cserhalmi számára az ivás nem csupán szórakozás volt, hanem szinte életformává vált; egy amszterdami ivóversenyen például tizenvalahány liter sörrel döntötte meg a rekordot. A Kádár-korszak művészi köreiben ez a fajta habzsolás inkább természetes elvárásnak számított, mintsem problémának. Cserhalmi azonban határozottan állítja, hogy ha este fellépett, akkor a pohárhoz soha nem nyúlt, ezzel megtörve a mítoszt, amely körülötte épült.

"soha nem hittem, hogy attól én kurva jó vagyok".

Ahogy a mítoszokban, úgy a bunyó is elválaszthatatlan része Cserhalmi életének, aki saját bevallása szerint nem állt távol az efféle konfliktusoktól. A színész számos balhés emléket idéz fel, miközben hangsúlyozza, hogy alapvetően nem az erőszakos típus, inkább a debreceni nevelőotthoni éveinek emlékei köszönnek vissza ezekben a szituációkban. Egy alkalommal, amikor egy izmos férfi éppen meg akarta verni, egy ismeretlen hangosan közbeszólt: "Ne bántsd a színészt, ő egy jó arc!"

Fizikai adottságai révén kapta meg Az ötödik pecsétben azt a megpróbáltatásokkal teli szerepet, ahol félholtra kínzott, Krisztus-pózban lógó áldozatot alakít. Cserhalmi hosszan mesél kaszkadőri múltjáról, a lóháton végrehajtott merész manőverekről, sőt, még Rutger Hauer dublőrjeként végzett munkáját is feleleveníti. A forgatások során nem csupán érdekes anekdotákat oszt meg, hanem fontos szakmai elemzéseket is nyújt az ágyjelenetekről és az operatőri világításról. A színikritikus beszélgetőpartner viszont egyértelműen a színházi munkák és szereplők iránti érdeklődése miatt többször is visszautal a színpadra, így gyakran inkább ezekre a területekre terelődik a beszélgetés. A filmes életművek, még a jól ismert alkotások, mint például A nagy generáció, csak futólag kerülnek említésre, míg a Dögkeselyű kultikus filmje teljesen kimarad a diskurzusból. Ezért nem meglepő, hogy a beszélgetés végén több olvasóban is hiányérzet maradhat.

Ezzel szemben az utolsó ötven oldalon egy különleges élménnyel gazdagodunk, amely ritkán található meg a hasonló színészi portrékban: megismerjük egy nagy formátumú színész közéleti karakterét. Az elmúlt évtizedek során világossá vált, hogy a konzervatív liberálisként bemutatkozó színész nem éppen a hagyományos elit és autoritás híve. Ezúttal sem rejti véka alá véleményét, miszerint sosem volt különösebben elragadtatva a magyar értelmiségtől, sőt, saját magát sem sorolja közéjük.

Számomra az igazi értelmiségi az, aki független gondolkodású. Ez azt jelenti, hogy akár egy egyszerű körtefáról lehullott parasztember is lehet értelmiségi, ha szabadon formálja meg a saját véleményét és nem követi vakon mások nézeteit.

- Hogy ő ne lenne értelmiségi, az csakis egy tévedés lehet, és ezt a könyv világosan alátámasztja – mondja.

Cserhalmi György, a hetvenen túl is megmaradt határozott véleményformáló, aki nem ismer tréfát, ha elvekről van szó. Szavainak éle és súlya van; a mondatok, mint a fémcsapágyak, koppannak, amikor Vidnyánszky Attila igazgatói felelősségéről vagy Szabó István ügynökmúltjáról beszél. Ahogy egyre mélyebbre ásnak a kultúrpolitikai vitákban, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá a düh, ami Cserhalmi szavaiból árad. Véleménye szerint a jelenlegi kultúrharc nem a NER kezdetén bontogatta szárnyait; a kilencvenes években is fellelhetők voltak a konfliktusok, hiszen akkor a szoci és szadeszes alakok manipulációi miatt kellett Székely Gábornak búcsút mondania az Új Színháznak.

"Nincs számomra undorítóbb dolog, mint amit kultúrpolitikai tevékenységnek neveznek."

Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy elérkezünk a kötet egyik kulcsfontosságú fejezetéhez, amely Cserhalmi 2021-ben, a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadására reflektál. A színész tagja annak a konzervatív szellemű szervezetnek, amely a liberális művészeket tömörítő Széchenyi Akadémia ellenében alakult meg – bár természetesen a háttérben zajlik egy kis eszmecsere Csákival, aki nem titkolja, hogy az MMA számára csupán egy "gittegylet". Cserhalmi „Állj, ki vagy?” című beszédét most teljes terjedelmében megismerhetjük, amely talán a legmeghatározóbb szöveg, ami az utóbbi tíz-húsz évben egy magyar színésztől elhangzott.