Az őszinte bocsánatkérés lehetősége akkor válik valóra, amikor szembesítjük magunkat a tetteink következményeivel és azok hatásaival. A helyreállító igazságszolgáltatás éppen ezt a folyamatot támogatja. Azért előnyös, mert lehetőséget ad a feleknek arra,
A mediáció valójában engem választott. Miután befejeztem a jogi egyetemet, 2007-ben a pártfogó felügyelői szolgálatnál kezdtem dolgozni, ami nem a hagyományos jogi pálya. A fiatal elkövetők és családjaik életével foglalkoztam, és sokféle kihívással néztem szembe: a szegénységtől a szegregáción át az egyenlőtlenségekig, mindennapos volt az eszköztelenség és a kilátástalanság. Hálás vagyok, hogy így alakult az utam, mert a pártfogói munka és az ott szerzett élmények máig formálják az identitásomat, mind emberileg, mind szakmailag. Ma is ennek az értékes feladatot ellátó közösségnek tagja vagyok. A pártfogó felügyelet révén ismerkedtem meg a mediációval, ami új perspektívát nyitott meg előttem.
A magyar büntető igazságszolgáltatás 2007 óta új lehetőséget kínál a bűncselekmények elkövetői és áldozatai, valamint egyéb érintettjeik számára: a mediációs eljárás keretében közvetlenül rendezhetik konfliktusaikat. Ez a megoldás nemcsak segít a felek közötti kommunikáció javításában, hanem a büntetőeljárás során az eljáró hatóságok által is figyelembe vehető, így hozzájárulhat a jogi eljárások gördülékenyebbé tételéhez.
Az eljárások lebonyolítását a pártfogó felügyelői szolgálatok szakértői végzik. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 2008-tól én is részt vállaltam ebben a feladatkörben, majd 2013-ban a fővárosba költöztem, ahol a szakterület módszertani kihívásainak koordinálása került a hatáskörömbe.
Volt olyan személyes megélésed, amely a békéltetés, közvetítés felé fordította az érdeklődésedet?
Pártfogó felügyelőként szerzett tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy a fiatalok motiválása igazán kihívást jelent. Sokukban düh és kiábrándultság lakozik, ami megnehezíti a helyzetet. Gyakran előfordul, hogy nem is tudják, milyen ítéletet kaptak, és hogy cselekedeteik milyen következményekkel jártak, valamint hogyan hatottak ezek a saját környezetükre és másokra. A felelősségvállalás hiánya miatt sokan igazságtalannak élik meg a velük történteket, beleértve a büntetőeljárást is. Ellenben, amikor egy fiatal esetében a hagyományos pártfogó felügyelet helyett közvetítői eljárásra került sor, az eredmények egészen más irányba terelődtek. Ekkor a megértés és a felelősségvállalás végre helyet kapott, és a fiatalok képessé váltak arra, hogy szembenézzenek tetteikkel és kidolgozzák a jóvátétel lehetőségeit. Az a tapasztalat, hogy a mediáció keretei milyen inspiráló hatással lehetnek a gyermekekre, megerősítette az elköteleződésemet a resztoratív folyamatok mellett.
A pártfogói munka megválaszolatlan kérdései, a segítés és az elszámoltatás közötti szerepzavar, az időnkénti eszköztelenség vitt a helyreállító mediáció felé?
Sokáig küzdöttem a szerepzavarral, amíg rá nem jöttem, hogy a resztoratív kérdések és tapasztalatok alkalmazása forradalmasíthatja a pártfogó felügyelet során végzett munkát. Felfedeztem, hogy sokkal hatékonyabb, ha a fiatalokkal közösen alakítjuk ki a kereteket, amelyek mentén együtt dolgozunk. Bevonva a fiatalt és a családját a tervezési folyamatba, olyan alapot teremtettünk, amely a pártfogó felügyelet tartalmát képezi. Így a szabályok betartása nem csupán egy külső elvárás lett, hanem a fiatal saját elköteleződése is.
A helyreállítói megközelítés valójában egy olyan világszemléletet tükröz, amely a harmónia és a fenntarthatóság elveire épít. Ez a nézőpont nem csupán a problémák orvoslására, hanem a kapcsolatok és rendszerek újjáépítésére is összpontosít, hangsúlyozva az együttműködés és az empátia fontosságát. Az ilyen hozzáállás révén a világot egy összetett, kölcsönhatásokkal teli egységként látjuk, ahol minden elem hozzájárul a nagyobb egészhez.
A helyreállító megközelítés úgy tekint a konfliktusokra, hogy azok nemcsak az adott két felet, hanem egy teljes közösséget érintenek. A technikákat olyan kisközösségek (amerikai őslakosok, maorik, afrikai népek) ősi gyakorlataiból vettük át, amelyek az egyént elsődlegesen a közösség részeként határozták meg, és amelyek felismerték, hogy csak közösen tudnak megbirkózni a nehéz helyzetekkel. Így a konfliktusos helyzetekben sem engedhették meg maguknak, hogy a sérelmek feldolgozatlanul maradjanak, hogy azok később az érintettek rendellenes viselkedéséhez vezethessenek, vagy épp a sérelmet okozó (akár az elszenvedő) kirekesztődjön a közösségből. Szükségük volt egymásra.
Ha leegyszerűsítem a dolgot, akkor azt mondhatom, hogy ez az egymásra utaltság volt az alapja annak a meggyőződésnek, hogy a saját létem biztosítékát az adja, ha segítek a másiknak a túlélésében. Ez a szemlélet gyökeresen eltér a mai individualista szemlélettől, ahol a másik legyőzése, a büntetés, a bosszú és a materiális javak felhalmozása a domináló értékek.
Számomra a mindennapok alapját a resztoratív szemlélet adja, amelynek lényege a másik ember méltóságának és emberi mivoltának tisztelete. Az egyéni magatartás természetesen megítélhető, de a személyt és méltóságát minden körülmények között védeni kell. Fontos, hogy megállítsuk azokat a cselekedeteket, amelyek sértik a másik jogait és méltóságát, ugyanakkor a visszajelzéseink során is figyelembe kell vennünk az illető emberi mivoltát. A személyeskedés csak tovább fokozza a konfliktusokat, míg egy tiszteletteljes és érthető visszajelzés segít a másiknak abban, hogy szembenézzen a helyzettel, és inspirálhatja a változásra.
A változás az, amit mindannyian vágyunk átélni, és fontos, hogy biztosak legyünk abban, hogy a múltbeli sérelmek, bántások vagy nem kívánt viselkedések nem ismétlődnek meg. Ugyanakkor a változás nem tud gyökeret verni egy kirekesztett állapotban; ilyen helyzetben csupán az önsajnálat árnyai kísértenek bennünket. Ahhoz, hogy valódi átalakulás történhessen, szükség van a nyitottságra és a közösség erejére.
Mennyire integrálódott a helyreállító igazságszolgáltatás a jogi keretrendszerbe napjainkban? Mennyire ismerik ezt a megközelítést a jogi szakemberek és a civil társadalom képviselői?
A közvetítői eljárás lehetősége büntetőügyekben 2007 óta, míg szabálysértések kapcsán 2014 óta áll rendelkezésre. Jelenleg a jogalkalmazásban főként elterelési módszerként és büntetési alternatívaként használják ezt a megoldást. Ugyanakkor a közvetítői folyamatok sokkal gazdagabb élményt kínálnak az érintettek számára. Lehetőséget adnak a helyzetek tisztázására és a megértésre, emellett válaszolnak az alapvető emberi szükségletekre is.
Sajnos a társadalom még mindig kevés ismerettel rendelkezik erről a lehetőségről, és jelentős erőfeszítéseket kell tennünk, hogy a helyreállító szemlélet fontosságát eljuttassuk az emberekhez és a szakmai közösségekhez egyaránt. A büntetőjogi megközelítés továbbra is erőteljesen befolyásolja, hogy az emberek milyen attitűdökkel közelítenek a bűncselekményekhez, amikor azok bekövetkeznek. A jogalkotók célja, hogy minél szélesebb körben elérhetővé tegyék az állampolgárok számára a részvételt a helyreállító folyamatokban. Ennek ellenére, a kommunikáció nehézségei nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi színtéren is megfigyelhetők. A mélyen gyökerező beidegződések akadályozzák, hogy valóban rátaláljunk az igényeinkre és a megoldásokra.
A resztoratív kérdések (Mi történt? Kit és hogyan érintett az, ami bekövetkezett? Mit tehetünk a továbblépés érdekében?) segítségével és a mediációs technikák alkalmazásával mind a két oldal képessé válik a másik meghallgatására, történetének befogadására, az érzések kimondására, a szükségletek megfogalmazására.
A helyreállító igazságszolgáltatás azonban nem kiváltani, inkább kiegészíteni szeretné a büntető igazságszolgáltatást. Biztosítani annak lehetőségét, hogy az érintettek találkozzanak, beszélhessenek egymással, hogy közösen dolgozhassák fel a történteket. A részvétel önkéntes, senkit sem kötelezhetnek rá, és minden érintett megfelelő tájékoztatás mellett dönt arról, hogy akarja-e. Ehhez azonban minden szakembernek, a jogalkalmazóknak, a társszakmák képviselőinek is egy nyelvet kell beszélniük.
A konfliktusaink hátterében ezek szerint valójában ki nem elégített szükségletek rejtőznek? A szükségleteink sérülnek, amikor bántjuk egymást?
Természetesen, itt van egy egyedibb megfogalmazás: A konfliktusok kezelésében kulcsfontosságú, hogy a kielégítetlen szükségletekre összpontosítsunk. Ehhez elengedhetetlen, hogy mélyebbre ásunk a saját igényeink terén is, és világosan megfogalmazzuk azokat. A szükségleteinkhez vezető legkönnyebb út az érzéseinken keresztül halad. Ha képes vagyok kifejezni, hogyan érzem magam, és ha ezt az érzést mások elismerik, nem bagatellizálják, sőt, segítenek nekem abban, hogy tisztába jöjjek azzal, mire van szükségem ahhoz, hogy a helyzet javuljon és fájdalmam csökkenjen, akkor bármilyen kihívás megoldhatóvá válik. Ezek a szükségletek gyakran az elfogadás, az elismerés, a biztonság, a méltóság és a tartalmas kapcsolódás köré összpontosulnak. Az érzések és szükségletek figyelembevételén alapuló kommunikáció hozzájárulhat a közös megoldások kialakulásához.
Amikor egy bűncselekmény történik, a társadalom többsége hajlamos arra, hogy az elkövető büntetésére összpontosítson, hiszen a sérelem és a fájdalom, amit az áldozat elszenvedett, azonnali reakciót vált ki. Az emberek gyakran a jogi igazságszolgáltatás keretein belül keresnek megoldást, és a "büntetés" fogalma erősebb hangot kap, mint a "helyreállítás". Ez a reakció részben a félelemből fakad: a bűncselekmények rávilágítanak a társadalom sebezhetőségére, és sokan úgy érzik, hogy a büntetés az egyetlen módja a biztonság helyreállításának. Ugyanakkor a helyreállítási lehetőségek, mint például a mediáció vagy a rehabilitáció, gyakran háttérbe szorulnak. Talán ez a tudatlanságból ered, vagy abból, hogy a társadalom nem mindig ismeri fel a bűncselekmények mögött meghúzódó okokat, és nem látja, hogy a gyógyulás mindkét fél számára előnyös lehet. E kérdéskör mélyebb megértése szükséges ahhoz, hogy a közvélemény nyitottabbá váljon a bűnözés okainak és következményeinek kezelésére, és arra, hogy a fókusz ne csupán a büntetésre, hanem a helyreállításra is kiterjedjen. Miért nem tesszük fel magunknak a kérdést, hogy hogyan segíthetünk a helyreállításban?
A helyreállítás igénye mindig jelen van, azonban sokak számára ez egyenértékű az arányos megtorlással. Márpedig a valódi helyreállítás az, amely nem a sérelem megtorlásából indul ki, hanem amely az elkövető felelősségvállalásával és a helyreállításban való aktív közreműködésével történik.
Célunk, hogy gyors és hatékony megoldásokat találjunk, ám sokan hajlamosak azt hinni, hogy a büntetés vagy a pénzbeli kompenzáció elegendő lehet e szükségletek kielégítésére. Azonban kevesen gondolnak arra, hogy a feldolgozatlan sérelmek hosszú távon súlyos következményekkel járhatnak. Még egy apró incidens is elindíthatja az érintettek életében egy lefelé vezető spirált. Az áldozatok számára a legnagyobb biztonságot az nyújtja, ha választ kapnak kérdéseikre, és ha biztosak lehetnek abban, hogy nem kerülnek újra hasonló helyzetbe. Az őket leginkább foglalkoztató kérdésekre az elkövetők tudnak hiteles válaszokat adni, ehhez viszont elengedhetetlen, hogy biztonságos keretek között tudjanak kommunikálni.
A mély konfliktusok tengerében előfordulhat, hogy egy bocsánatkérés elegendő lehet a sebek gyógyításához. De vajon mi teszi a bocsánatkérést igazán hatékonnyá? Egy jó bocsánatkérésnek több kulcseleme van. Először is, fontos, hogy az őszinteség és a megbánás kifejeződjön: a másik félnek éreznie kell, hogy valóban sajnáljuk a tetteinket. Emellett elengedhetetlen a felelősségvállalás: nem lehet hárítani a hibát, hanem el kell ismerni a saját szerepünket a konfliktusban. Továbbá, a bocsánatkérésnek tartalmaznia kell a jövőbeli elköteleződést is: ígéretet arra, hogy tanulunk a hibáinkból, és igyekszünk elkerülni hasonló helyzeteket a jövőben. Ha mindezek együtt jelen vannak, akkor a bocsánatkérés valóban képes lehet a feszültségek enyhítésére, és segíthet a kapcsolat helyreállításában.
Sokan meglepődhetnek azon a gondolaton, hogy a sérelmek feldolgozásához nem szükséges bocsánatkérés, és a megbocsátás sem kötelező következmény. Az őszinte bocsánatkéréshez valódi készenlét szükséges, amely akkor érkezik el, amikor szembesítik bennünket tetteink következményeivel. A sérelmek és érzések mélyebb megértése, valamint azok kölcsönös elismerése segíthet abban, hogy mindez világossá és átélhetővé váljon. Az igazán őszinte bocsánatkérés nem kérdőjelezi meg a másik fél érzéseit; ehelyett felelősséget vállal a saját cselekedeteinkért, legyen szó akár a megsértésről, akár a figyelmen kívül hagyásról, mindezt anélkül, hogy a másik személy felelősségét is hangoztatnánk.
Nincsenek benne "ha" és "de" kezdetű mondatok, amelyeket csak a nyelvtan tekint kötőszóknak, valójában inkább radírszavak. "Bocsánatot kérek, ha megbántottalak", helyett "Bocsánatot kérek, mert magatartásommal, tettemmel megsértettelek".
Már gyermekkorunktól fogva arra tanítanak minket, hogy ha valakit megbántunk, vagy valamilyen helytelen cselekedetet hajtunk végre, bocsánatot kell kérnünk. Ugyanakkor, ha minket sértenek meg, akkor meg kell bocsátanunk. Azonban egy rendkívül fontos lépés gyakran kimarad ebből a folyamatból. Nem szentelünk elegendő figyelmet a történtek mélyebb megértésének és a következmények feltárásának. "Megütötted, bocsánatot kell kérned!" – halljuk, de hogy mi vezetett ehhez a konfliktushoz, és mit kellett volna tenned, hogy elkerüld, ezek a kérdések gyakran válasz nélkül maradnak. Tapasztalataim alapján a megbocsátás valódi alapja a megértés, nem pedig az elfogadás vagy az egyetértés.
Amikor a közösség szintjén tapasztalunk bántalmazást vagy zaklatást, számos tényezőt figyelembe kell venni a feldolgozás során. Az egyéni terápia hasznos eszköz lehet a személyes élmények feldolgozásában, hiszen lehetőséget ad arra, hogy az érintett egyén a saját érzéseivel és reakcióival foglalkozzon. Azonban a közösségi traumák mélyebb és szélesebb hatással bírnak, amelyekhez gyakran szükség van csoportos támogatásra vagy közösségi terápiás formákra is. Fontos, hogy a terápia során ne csak a személyes élményekre fókuszáljunk, hanem a közösségi dinamikákra is, amelyek hozzájárulhatnak a bántalmazás vagy zaklatás fenntartásához. Az egyéni terápia tehát egy lényeges lépés lehet, de a közösségi szintű problémák megoldásához elengedhetetlen a kollektív feldolgozás és a közösségi együttműködés is.
Úgy vélem, hogy a bántalmazás minden formája után hasznos lehet a terápiás támogatás. A közösség szempontjából pedig a bántalmazás megszüntetése utáni feldolgozási folyamat jelentheti a lelki béke helyreállítását.
Milyen munkahelyi szintű megoldások jöhetnek szóba? Mi a resztoratív welness?
A munkahelyi környezetben számos eltérő és összetett konfliktussal, sőt, akár bántalmazással (mobbinggal) is találkozhatunk. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete keretében zajló családi és közösségi mediációs képzés során a hallgatók megtanulják, hogyan lehet feltérképezni a munkahelyi közösségek konfliktusait, egy úgynevezett közösségi diagnózis készítése révén. Az egyéni és fókuszcsoportos beszélgetések során mélyrehatóan elemezzük az adott szervezetben, illetve munkahelyi közösségben fellelhető töréspontokat, kapcsolódásokat és motivációkat, majd ennek alapján javaslatokat dolgozunk ki a feltárt konfliktusok kezelésére. Célunk, hogy a közösségek számára világossá tegyük, hogy ha időt és teret szánnak egymás alaposabb megismerésére, a helyzetek tisztázására, valamint a krízisek feldolgozására, az jelentős és pozitív változást hozhat a mindennapi munkafolyamatokban.
A "resztoratív wellness" kifejezés arra utal, hogy a munkahelyeknek fontos lenne prioritásként kezelniük a helyreállító szemléletű közösségépítést. Ezzel szemben sokan olyan csapatépítő programokat szerveznek, ahol elvárás, hogy mindenki jól érezze magát, még azok számára is, akik munkaidőben nehezen találják a közös hangot. Érdemes lenne mélyebbre ásni, és valódi, tartós kapcsolatok kiépítésére törekedni, amelyek a munkahelyi légkör javítását célozzák.
Az egyén jólléte a munkahelyen attól függ, hogy hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz a munkatársak. Közel kerülni lehet történetek megosztása, helyzetek tisztázása, de akár egy-egy probléma megoldás révén is. Sok munkahely elvárása, hogy az egyén a saját belső konfliktusaival, a stresszel egyedül birkózzon meg, miközben épp az ellenkezőjére volna szüksége. Michelle A. Barton szavaival: "Ha mindig azt hallom, hogy ezzel a stresszel, kihívással, lelki teherrel nekem egyedül kell megküzdenem, az mélyre húz a saját alkalmatlanságom megélésébe, újra és újra, mígnem arra jutok, hogy a szégyen és szorongás feloldására egyetlen megoldás létezik, kilépni a munkahelyről."
Hinned kell abban, hogy a világ tele van csodálatos emberi kapcsolatokkal, támogató ötletekkel, segítő kezekkel és közös erőfeszítésekkel. De vajon a kedvesség csupán egy megfoghatatlan elvárás, vagy inkább egy univerzális erő, amely összeköt minket?
Minél több őszinte segítőkészséget, kedvességet látok magam körül, annál inkább leszek én is nyitott arra, hogy többet adjak. És ennek a fordítottja is igaz: minél több erőszakot látok, annál elfogadhatóbbá válnak a bántó magatartások. Az internet berobbanása óta sokkal több szörnyűség kerül elénk, miközben rendkívül kevés a pozitív folyamatokról, megoldásokról szóló hír, illetve megosztás. Tudjuk, hogy a tragédiáknak és az erőszaknak jóval magasabb a hírértéke, így az erről szóló tudósítások gyorsabban is terjednek. Pedig még a legnehezebb időszakokban is vannak reményt nyújtó, példaértékű cselekedetek, személyek, szervezetek. Ezek megismerése az, amely megerősíti a mindenkiben alapvetően és ösztönszerűen létező segítő attitűdöt.
Természetesen, íme egy egyedi verzió a szövegedről: Abszolút egyetértek azzal, hogy a kedvesség egy olyan univerzális erő, amely képes felemelni bennünket, és formálni a pozitív, személyes és társadalmi kapcsolatainkat. A figyelmesség az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, amely a mindennapi életünkben egyre inkább észlelhető. Érdemes inkább az emberekben és önmagunkban keresni ezt a minőséget, nem pedig a közösségi médiában vagy a híroldalakon. A világ változóban van, és a jövőben a kisközösségek összefogásának és együttműködésének szerepe egyre fontosabbá válik, hiszen számos olyan kihívással kell szembenéznünk, amelyeket helyi szinten kell megoldanunk. Ezeknek a közösségeknek az alapjait most kell lerakni. Tapasztalataim szerint, ha az emberek személyesen átélhetik, hogy érdemes minőségi kapcsolatokat kialakítani, akkor az együttműködés és a harmónia elvárása már nem tűnik elérhetetlen célnak.
www.resztorativmindennapok.com
