Vágner Mária szavaival élve: Amikor az ember felfedezi a fényt a kislelkekben, az valóban a legigazibb pillanat.

Kollégánk a centenáriumi adás során megosztotta, hogy 1990-ben csatlakozott a Magyar Rádió csapatához. Ezt követően gyorsan a vidék magazinjának, a Magyarországról jövök című műsornak a vezetőjeként kezdett dolgozni, ahol számos emlékezetes pillanatot élt át.

Vágner Mária közölte: még 1990-ben kerültem a Rádióba, akkor még riporterstúdiósként. Most valami rózsaszín ködöt illenék felidézni, de nekem ez nem volt az. Én akkor az életemnek egy nagyon válságos periódusát nyögtem, éppen haldokolt a házasságom, megszűnt a könyvkiadó, ahol dolgoztam, és ott álltam munka nélkül két gyerekkel.

Felhívott egy barátnőm, és megkért, hogy olvassak fel egy felhívást, ami a tévéújságban jelent meg a riporteriskolába való jelentkezésről. Azt mondta, hogy ő nem tudja ezt megoldani, mert magnókazettára kellene mondania a jegyzetet. Ezen elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy miért ne próbálnám meg én? Jelenleg olyan helyzetben vagyok, lent a földön, hogy ha nem teszek valamit, örökre itt ragadok.

Volt a Rádiónak egy nagyon jól működő, kétéves riporter tanfolyama. Amikor megkaptam a belépőt, azt mondták (nemcsak nekem, mindenkinek), hogy ez a legnagyobb kincs, mert mindent el lehet sajátítani tapasztalatból, a többiektől való tanulással.

Az, hogy a Rádión belül szabadon barangolhatok, és felfedezhetem saját utamat, felbecsülhetetlen értékkel bír számomra. Az első két állomásom a Napközben és az Oxigén volt, és ezek az élmények gyökeresen megváltoztatták az életem. 1991-92 között rábukkantam a "Magyarországról jövök..." című műsorra, amely számomra a családom szívügye lett. Sokan talán nem tudják, hogy ez egy Szép Ernő-idézet, amely Vecsésen túl, Magyarországra utal.

A Bartók "Allegro barbaro" feldolgozása hallatszott, Emerson, Lake & Palmer előadásában, miközben a háttérben egy vonat zakatolása is érzékelhető volt. Úgy éreztem, hogy ez a vonat nemcsak elszállít, hanem vissza is hoz. Számomra ez egy különleges ajándék volt, és örömmel merültem el benne. Néhány évig külsős munkatárs voltam, miközben jövendő óvónénik képzésével is foglalkoztam. 1994-ben azonban belső munkatársként csatlakoztam a "Magyarországról jövök..." című műsorhoz, amelynek 1999-től felelős szerkesztője lettem, és egészen a 2012-es megszűnéséig kísértem ezt a projektet.

A kis település büszkesége a lenyűgöző Nádasdy-kastély, amely nemrégiben teljes körű felújításon esett át. Miért is olyan lényeges számodra ez a vidéki táj? Ahogy a munkáidban, például a Napközben és más műsorokban is hangsúlyoztad, most pedig különösen az A Helyben, ahol te vagy a felelős szerkesztő, a vidék megjelenése kiemelkedő szerepet játszik.

Ha már a kastélyról van szó, kisgyermekkorom szinte minden óráját ott töltöttem. Az óvoda éppen a hajdani kápolna mellett működött, ahol a vegyesbolt várta a falubelieket – egy igazi kis kincs! Minden nap kaptam egy Inota csokit, ami akkoriban a világ legnagyobb öröme volt számomra. Bár ma már sokkal szebb és méltóbb környezetet találok ott, nem panaszkodom, hiszen ez a nosztalgia csupán a múlt édes emlékei. De az igazság az, hogy a vidék számomra mindig is különleges helyet foglalt el – folytatta Vágner Mária. Soha nem tagadtam, hogy falusi lány vagyok, sőt, büszkén hangoztatom!

A hallgatók sokszor szóvá is teszik, volt, aki kérdezte tőlem, hogy dunántúli vagyok-e? Persze, zárt ë és nyílt e hangokat használok, és erre én vigyázok is. Nagyon sokszor előfordul, hogy olvasok egy könyvet, és valamit rossz e-vel olvasok (mert hiszen írásban nem jelöljük), és nem értem. Nem értem, mert mást jelent a szó nyílt e-vel, mint zárt ë-vel. Kérdezték, hogy erről nem akarok-e leszokni? Hát nem! Sőt, nagyon is vigyázok rá.

Természetesen észreveszem, hogy sajnos idővel elhalványul ez, de a szívemben még mindig él. Amikor azonban dühös vagyok, és a liszt szó szerint a levegőbe kerül, az indulatok elöntik a lelkemet, a fiaim pedig mindig megjegyzik, hogy ilyenkor anyu igazi dunántúli énjét mutatja. Visszatérve a vidéki élet iránti szeretetemre: még mindig csodálatos érzés utazni, és amikor elhaladok a helységnévtáblák mellett, úgy érzem, hogy mindegyikhez egy külön történet fűződik. Ezek a történetek nemcsak helyekhez, hanem emberekhez is kapcsolódnak. Különösen kedvelem a kisemberek sorsait, mert ők mesélnek igazán.

Számos híres személlyel készítettem már interjút, de az igazi varázslat számomra mindig abban rejlik, amikor egy kisemberben felfedezem a fényt. Ez az élmény az, ami igazán megérint. Amikor azt mondtam, hogy „Magyarországról jövök...”, valójában a családomra utaltam, és most, a felelős szerkesztőként a A Hely című műsorban, ugyanezt a családi közeget élem át. Ez a hely számomra most már az otthonom.

Ez a tartalom az ország határain belül és kívül egyaránt elérhető, és olyan sorsokat, történeteket tár elénk, amelyek méltóak a felfedezésre. Hasonlóképpen, a Regényes Történelem is különösen közel áll a szívemhez.

Így van, magyar-történelem szakos vagyok, és ahányszor azt hallom a gyerekektől, hogy a történelem a világ legunalmasabb tantárgya, olyankor mindig felhorgad bennem valami, és arra gondolok, hogy édes Istenem, ez a világ leg magával ragadóbb dolga, csak meg kell mutatni, meg kell ismertetni a hallgatókkal. Ehhez persze kell a "mézesmadzag" - fogalmazott Vágner Mária. Mert az emberek többsége nem az évszámokra meg nem a diplomáciai tárgyalások történetére figyel.

Amikor arról hallok, hogy József nádor hány feleségét kísérte végig a sors, és miként zajlottak a főhercegi szerelmi házasságok, azonnal megragadja a figyelmemet. Elgondolkodom azon, milyen veszélyekkel járt a szülés még a nagyúr családok körében is, és ez a téma mélyebb érdeklődést ébreszt bennem. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a főhercegi házasságok mögött nem csupán romantikus érzelmek, hanem komoly politikai egyezségek is álltak. Amint hallok egy apró részletet - akár csak egy kis történetfoszlányt is -, azonnal elkezdek kutatni utána. Gyakran magamra is mosolygok, mert egy-egy történet szinte magával vonzza a következőt, és egy újabb felfedezésre csábít.

Amikor hozzáolvasok, mindig egy új szál bomlik ki, és ha az ember utánamegy, akkor olyan sok érdekességet talál, amit szeretne mindenkinek megmutatni. Nekem ez máig játék, és ezért is vagyok abban biztos, hogy a rádiózásnak mindig lesz jövője. Egyrészt nagyon intim műfaj. Ha odamegy valaki kamerával és egy óriási stábbal, borzasztó nehéz intim helyzetet teremteni úgy, hogy közben valakinek a megrázó történetét még húsz másik ember hallgatja. Ha én odamegyek egy diktafonnal, akkor hamarabb megteremthető ez az intim viszony.

Van időm várni, amíg megnyílik. Van időm odafigyelni az üres pillanatokra is, amelyek segítenek abban, hogy az ember elfelejtse, nem csak ketten vagyunk, hiszen ott van a fránya mikrofon, mint harmadik szereplő... Tudom, hogy végül ki fogom vágni. De ez csak a bemelegítés. A vágott műsor óriási előnye élő adásokkal szemben, hogy lehetőséget ad a finomításra. Olyan ez, mint egy színházi előadás. Egy jó riport felépítése hasonlít egy színdarab vagy novella struktúrájára.

A bevezetéstől és a tárgyalástól eljutunk a csúcspontig és az a jó, ha ott van a végén a katarzis, és a hallgató megélheti ezt velem és a riportalannyal együtt. Ezért is gondolom, hogy a rádiózás nem egy haldokló műfaj. Lehet, hogy nem csak a rádióban hangzik el egy műsor, lehet, hogy bejönnek az internetes felületek. Lehet, hogy az eszközök változnak, de az, hogy ezeknek a műfajoknak a királynője a riport, a mi rádiós riportunk, én ebben biztos vagyok.