"Az alkotás során bejárom a kétségbeesés mélységeit és az eufória csúcsait egyaránt."

A Magyar Narancsban megjelent legutóbbi, 2020-as Dűne című kisfilmje egy különleges álom nyomán született, amely inspirálta az alkotási folyamatot. Mi volt az a pillanat, amely elindította Önben a Capriccio megálmodását?

Ulrich Gábor: Mindig is vonzott az önreflexió fogalma. Eddigi filmjeim során igyekeztem a technológia, a műfaji korlátok és a stílus mellett saját magamat is megvizsgálni. Az animáció viszont már eleve szürreális, vagy legalábbis a valóságtól eltérő műfaj, különösen az a művészeti irány, amelyet képviselek. Emiatt az a közvetlen önreflexió, amely egy "hagyományos" filmes számára elérhető, számomra nem lehetséges: nem léphetek be a kamera látószögébe, nem mutathatom meg a mikrofont tartó stábtagot, és olyan filmeket sem tudok készíteni, mint a Dogma-mozgalom alkotói, akik folyamatosan reflektálnak a munkájukra. Én csak közvetett módon tudom kifejezni ezt az önreflexiót: például a Capriccio esetében, ami lényegében az alkotói folyamat minden árnyalatát, kihívását és örömét mutatja be, beleértve a zsákutcákba jutást is. Az alkotás során én is végigjárom a kétségbeesés és az eufória minden fokozatát; ez a film is ennek a belső utazásnak a megjelenítése.

Magyar Narancs: Nehezen születnek meg filmjei, vagy ha megvan az ötlet, már minden könnyen megy?

UG: Az utóbbi időszakban egyre inkább úgy érzem, hogy a kreatív folyamataim nehezebbé váltak. Ennek nem csupán a lelki állapotom az oka, hanem az is, hogy magányos alkotóként dolgozom. Az animációs filmjeimhez ritkán kérek külső támogatást, így kevesebb visszajelzést kapok, és a saját érzéseim gyakran félrevezetnek. Gyakran ébredek úgy reggel, hogy az elmúlt két hét munkáját nem tudom értékelni - ilyenkor van, hogy a fiók mélyére rejtem a projektet, de előfordul, hogy a törlés gombot nyomom meg, és végleg megsemmisítem az egészet. Később viszont sokszor megbánom ezt a lépést. Rendszeresen tapasztalom, hogy a tizennyolcadik verzió egyáltalán nem jobb, mint a harmadik, de ezt csak utólag tudom megítélni. A látóköröm folyamatosan bővül, egyre több új dolog kerül a figyelmem középpontjába, ami nemhogy erősítene, hanem inkább fokozza a bizonytalanságomat, hiszen a tévedés lehetősége egyre nagyobbá válik. Huszoniksz évvel ezelőtt az első filmjeimet boldog naivitással és magabiztossággal készítettem, és talán éppen ennek a bátorságnak köszönhettem a sikereimet, ami mostanra egyre inkább elhalványult bennem.

A Magyar Narancs szerint gyakran kiemeli, hogy számára a 2002-es Idegen test című filmje marad a legkiemelkedőbb alkotás. Miért van ez így?

Teljesen egyetértek. Csak egy másfél perces animációs rövidfilm volt, de azóta nemcsak az én életem, hanem a világ is jelentős átalakuláson ment keresztül. Miközben filmfesztiválokra járok, észrevettem, hogy a szerzői és kísérleti animációs kisfilmek között a nagyon rövid alkotások száma drasztikusan csökkent. Még a 4-5 perces filmek is ritkásak, és egyre inkább a 10 percnél hosszabb művek dominálnak. Ez valószínűleg a digitalizált, átmediatizált életvitelünk hatása, hiszen az ingerküszöbünk megváltozott. A kép alapú megközelítés helyett egyre inkább a mozgókép alapú társadalomra jellemző fejlődés figyelhető meg.

A Capriccio talán könnyebben emészthető, mint a rendező korábbi alkotásai: egy apró madár meséje, amely felidézi egy zongoraművész utolsó reményeit, és felfedi a mindennapokban megbúvó zene varázsát.

UG: Előző filmem, a Dűne kapcsán gondolkodtam el azon, hogy az absztrakt formanyelv egyszerre nagyon izgalmas, de egyben idegen is tőlem - talán épp ezért vonzott annyira. Addig főleg figurális filmeket csináltam, vagy legalábbis valamiféle senkiföldjén tévelyegtem, a figuralitás és a formai absztrakció között. Az jutott eszembe, milyen izgalmas lenne ötvözni a két megközelítést. A film nagy részében egy egyszerű madárfigurát látunk, aki letapogat, magáévá tesz egy absztrakt kottát, amiről lassacskán kiderül, hogy nem is kotta, de még csak nem is annyira absztrakt. Az elmúlt években rájöttem, hogy a filmezésben van egy dolog, amivel nem lehet kísérletezni. Ez a befogadó érzelmi dinamikája, ami egy lassan emelkedő előkészítői szakasszal kezdődik, majd katarzisban csúcsosodik ki, és egy gyorsabb levezetéssel zárul. Ebben lehetnek persze hullámvölgyek, de az ókori görög drámáktól kezdve az abszurd színházon át a dzsesszen keresztül a klasszikus balettig minden műnek ez az íve. Valószínűleg azért, mert a mi zsigeri működésünk is ezen alapul: így működik az alvás, az éhség, a fizikai tevékenységeink, kultúrkörtől, életkortól, műveltségtől és ízléstől függetlenül így vagyunk kódolva, ezért ezt a görbét kérjük számon a művészeti produktumokon is. Próbáltam ezt is tesztelgetni, de rájöttem, hogy nem lehet, mert egyszerűen elveszítem a nézőt. Ezen kívül bármi mással lehet kísérletezgetni kisebb-nagyobb kockázatokkal: azzal, hol húzom meg a határt álló- és mozgókép között, vagy akár azzal, meddig zaj valami és mikortól érzékeljük azt emberi beszédnek. A Capricciónál tehát nem engedtem el annyira a befogadó kezét, mint más filmjeimben, inkább a figuralitással játszottam benne.