Fedezd fel újra a múltat - Hazaszótár: Reformkor.

A Kossuth Rádió műsorában Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke osztja meg gondolatait A valahol szabadsága - Rendhagyó hazaszótár című könyve alapján készült jegyzetsorozat keretében. E sorozat egyik különösen figyelemre méltó része a Reformkor című jegyzet, amely a rádió adásában csendült fel.

Amikor 2019 elején pályázat útján véglegesen elnyertem a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói tisztségét, egy nagyon okos barátom azt mondta:

Ez a barátom megsejtett valamit abból a radikális változásból, amiben élünk, pedig akkor még sem világméretű pandémia, sem háború, sem a mesterséges intelligencia térnyerése nem látszott a horizonton. Azóta ezen gondolkodom és így olvastam újra a bicentenáriumok alatt a reformkor történéseit. Ekkor ugyanis Magyarország olyan átfogó modernizációt kísérelt meg, amely nem választotta szét a kultúrát, a gazdaságot, a tudományt és az erkölcsöt, hanem egyetlen összefüggő rendszerként gondolta újra a nemzet jövőjét.

A reformkor gondolkodói felismerték:

Nem arról van szó, hogy mit birtoklunk, hanem arról, hogy mivé válunk - milyen közösséget formálunk, milyen értékeket ápolunk, milyen tudást teremtünk, és hogyan adjuk tovább az idő múlásával. Széchenyi munkásságában már megjelent az a gondolat, ami ma a leginkább foglalkoztat: a kultúra, a gazdaság és az erkölcs nem különálló szigetek, hanem egyetlen, organikus egész részei. Ez az integrált megközelítés - miszerint a gazdaság fejlesztése mögött kulturális tartalomnak kell állnia; a kultúra ápolása nem lehet fenntarthatatlan gazdasági háttér nélkül; és egyik sem létezhet erkölcsi alap nélkül - talán a reformkor valódi öröksége. Széchenyi soha nem volt a Nyugat vak másolója, bár tisztelettel adózott az angol ipari forradalom és a brit alkotmányosság vívmányainak.

A vasútépítés támogatása, a gőzhajózás elterjedése, a Lánchíd megvalósítása és a lóversenypálya kialakítása mind-mind olyan lépések voltak, amelyek nem csupán technikai újításokat hoztak, hanem mély kulturális átalakulást is jelentettek. Ezek a fejlesztések hozzájárultak egy új korszak kulturális párbeszédéhez.

Ez az adaptációs képesség Széchenyi legfontosabb felismerése volt: a magyarság nem ellenáll a világnak, nem is idomul szolgaian, hanem átírja a szabályait a saját mértéke szerint. Széchenyiék számára a nemzetépítés nem politikai program volt, hanem civilizációs projekt: olyan rendszer kiépítése, amelyben a nyelv, az oktatás, a gazdaság, a közlekedés, a kultúra és az erkölcs egyetlen szövetté fonódik össze. Nem tudok jobb szót rá: ez volt a magyar tudatipar első nagy kísérlete.

Széchenyi tragédiája abban rejlik, hogy vízióját nem tudta a politikai realitás szövetébe ágyazni. Ambíciói túlzottak voltak, és a reformok iránti szenvedélye túl gyorsan száguldott előre. Amikor 1848-ban a forradalom radikálisabb irányt vett, ő már nem tudta követni az eseményeket. A döblingi magány nem csupán egy magánszemély sorsa, hanem egy mély szimbolikus üzenet: a túlzott idealizmus, a türelmetlen reformvágy, valamint a politikai realitások figyelmen kívül hagyása rendkívül veszélyes lehet. Ha tehát barátom, aki rendkívül bölcs, igazat mond, és hasonló dolgokban kellene gondolkodnunk, akkor a koncepciónk nem lehet "mindent egyszerre" jellegű. Nem szabad felülről rákényszeríteni a társadalomra, mint valami voluntarista állami projektet. Figyelmen kívül kell hagynunk a politikai érdekütközéseket, a hatáskörök elosztását, és a bürokrácia tehetetlenségét. Széchenyi arisztokratikus perspektívája egy másik tanulságot is hordoz: ő a népet "felemelendő tömegként" látta, nem pedig egyenrangú partnerként. Ez az elitista felfogás végül Kossuth demokratikusabb megközelítésével szemben vereséghez vezetett. A mai kontextusban ez azt jelenti, hogy civilizációs projektünknek nem lehet "magaskultúra-centrikus" megközelítése.

A reformkor legfontosabb tanulságát így foglalhatjuk össze:

Ha képes a szellemi erőforrásait gazdasági, technológiai és kulturális értékké alakítani - és mindezt úgy tenni, hogy közben nem veszíti el önmagát.