Proust levelei, amelyek nemrégiben kerültek napvilágra, lebilincselő módon felfedik a szerző kíméletlen részletekbe menő figyelmét, belső szorongását és makacs elvárásait. Ezek a sorok igazi betekintést nyújtanak a művész lelkivilágába, ahol a finom árnya

Proust nemrégiben napvilágot látott levelezése betekintést nyújt abba, mennyire részletekbe menően precíz, szorongó és követelőző író is volt: olyan figura, aki a korrektorok, szedők és kiadók rémálmaivá vált, miközben a XX. század egyik legjelentősebb regényfolyamát formálta meg. A Pascal Fouché által szerkesztett két kötet, mely számos eddig még nem publikált levelet tartalmaz, Marcel Proust Bernard Grasset és Gaston Gallimard kiadókkal folytatott levelezését tárja elénk.

Amikor Jean Cocteau (1889-1963, francia költő, író és filmrendező) azt jegyezte fel Proustról, hogy "rendkívül sértődékeny volt", és minden figyelmetlenséget a személye elleni támadásként fogott fel, nem rosszmájú anekdotát mondott, hanem egy munkamód lényegét ragadta meg. A most kiadott levelek tanúsága szerint Proust sértődései mögött nem hiúság, hanem könyörtelen műfegyelem állt.

Számára a könyv nem csupán egy tárgy volt, hanem a gondolatok megtestesülése – és ha a testben egy aprócska hibát észlel, addig nem talál nyugalmat, míg azt helyre nem hozza.

1912-ben, negyvenegy éves korában kezdődik Proust küzdelme az irodalmi elismerésért. Első művének, a Swannék oldala című regénynek a kéziratát több neves kiadó, köztük a Gallimard elődjei is elutasítják. Ekkor a pályája elején járó Bernard Grasset-hez fordul, aki vállalja a kötet megjelentetését, de a költségek egy részét – a nyomtatást, a hirdetést és a példányok egy részét – magának a szerzőnek kell állnia, ami a századforduló irodalmi szokásainak megfelelően történik. Ez a megállapodás már a kezdetektől fogva feszültséggel terhelt, és Proust levelei ezután egyre inkább a költségekre, a példányszámokra, a sajtópéldányokra és a terjesztés kérdéseire irányulnak.

A levelezés legdrámaibb részei munkamódszeréről szólnak. Proust, miután megkapta a nyomdai levonatokat, javított, toldott, kihúzott, majd ismét hozzáírt. Kitalálta a később legendássá vált "papírbetéteket": keskeny, harmonikaszerű csíkokat ragasztott a kéziratra, amelyeken új bekezdések kígyóznak tovább; olykor két és fél méterig érnek ezek a toldások. A Swann-kötet szedése nyolc hónapig tartott: a szedők és korrektorok sokszor kezdték újra a munkát, mert az írónak mindig új és új ötletei támadtak. Proust egy sor levelében a könyvkészítés apró részleteiről ír: betűnagyságról, bekezdésekről, lapszámozásról, margóról, papírról, a kötésről - mindarról, ami a legtöbb szerző számára néma háttér, ez nála az alkotás szíve.

Drasztikusan csökkentené a kulturális támogatásokat Giorgia Meloni kormánya

A friss kiadás látványosan tükrözi azt a jelentős fordulatot, amikor Proust - nem kis indulattal - szakít Grasset kiadójával, és a Gallimard irányába fordul. Gallimard, aki korábban még kétkedve szemlélte Proust munkásságát, mostanra már világosan felismeri az írónál rejlő kivételes tehetséget, s ennek érdekében mindent elkövet, hogy megtartsa őt. Kapcsolatuk egyszerre épül baráti és szakmai alapokra: a levelekben a biztató üzenetek mellett gyakran megjelenik a keserűség is, amikor Proust újabb és újabb sürgető kérésekkel áll elő. Egy ponton, közvetlenül a Virágzó lányok árnyékában 1919-ben elnyert Goncourt-díját követően, Gallimard hosszú levélben osztotta meg gondolatait Prousttal, amelyben hangsúlyozta, hogy az ő kötődésük nem csupán a felszínen létezik, hanem valódi barátság; ugyanakkor figyelmeztette, hogy a munka előrehaladása érdekében elengedhetetlen, hogy a végső változaton végre ne végezzenek további módosításokat.

Proust állapota közben egyre súlyosbodott, kínzó asztma gyötörte: menedéket keresett távol a külvilág zajától. Alfred Agostinelli, a sofőr és társ - akinek alakjából kinő az Albertine-figura - 1914-ben balesetben meghalt. Kitört az első világháború: Proust pénzügyi helyzete egyre rosszabb lett, a készülő kötetek meg-megakadtak. De a munka - amint a levelekből is érzékelhető - egy pillanatra sem lankadt.

Sárkányok harcában a sárkányfű - Ahogyan a boszorkányok számára a fekete macska a hűséges társ, úgy J.K. Rowling számára a női jogok kérdése képezi a legfontosabb inspirációt.

A legújabb kötetek nem csupán a munkamódszereket tárják fel, hanem azt is, hogy Proust számára a levonat nem végső állomás, hanem egy új kezdet: a "javítás" nem csupán adminisztratív teendő, hanem egyfajta költői aktus. Nem véletlen, hogy 1920-ban írt levelében irigykedve említi a Le Figaro napilap korrektori gyakorlatát: ott a hibák másnapra eltűntek. Felmerül a kérdés, miért hiányzik a könyvkiadók világából egy hasonló figura, aki az íróval együttműködve segítene megszabadítani a szöveget minden apró hibától?

A levelek kijózanítóan hatnak. A nagy mű mögött mindig ott az árnyoldal: a hirdetés ára, a papír beszerzése, a raktárbeli készlet, a kereskedői kimutatások. Proust egyszerre "szeszélyes művész" és "precíz üzletfél": számonkér és hálát ad, sürget és kiengesztel, olykor igazságtalan, máskor szelíd. Ez a lelki ingadozás teszi elevenné ezeket a lapokat. A sorok közt élesen kirajzolódik René Blum alakja is (művészeti szervező, Proust irodalmi ügynöke), akit testvérén keresztül ismer a világ: Léon Blum később francia miniszterelnök volt.

Proust 1922. november 18-án halt meg. A nagy regényfolyam - A megtalált idő című utolsó kötetével - 1927-re zárul le, de valójában ezzel kezdődött az utóélet: napvilágot látott a fiatalkori elbeszélések gyűjteménye; előkerülnek A hetvenöt kéziratlap korai vázlatai, melyekben már ott lüktet a későbbi mű egész szerkezete. A Nouvelle Revue française - Gallimard irodalmi folyóirata - 1923 januárjában nagy emlékszámot szentel neki: Cocteau, Mauriac, Morand, Reynaldo Hahn, Valery Larbaud írnak róla. A mostani levelezéskötet ehhez a mozaikhoz illeszt újabb, fontos darabokat.

Mi a tanulság? Az „Eltűnt idő nyomában” nem csupán a „megtalált idő” felfedezéséről szól, hanem a megtalált forma mélyebb megértéséről is. A mondat ritmusában ott rejlik a könyv igazi esszenciája: a betűk, a papír textúrája, a margók üzenete, a kötetek eleganciája, a türelem művészete – és a kiadás során elkerülhetetlen, de szükséges kompromisszumok. Az itt bemutatott levelek nem csupán apró kiegészítők a műhöz; hanem kulcsok, amelyek megnyitják előttünk a műhely ajtaját, és lehetővé teszik, hogy betekintsünk a világirodalom egyik legismertebb regényfolyama mögött álló kemény munkába és szenvedélybe.